Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 12. (Zalaegerszeg, 1979)

Lendvai Anna: A XVII. századi zalai céhek

milyen iparágak honosodtak meg a megyében. A szabályzatok articulusainak elemzésével pedig a céhek életét kíséreltem meg bemutatni; ami azért is fontos, mert e korai privilégiumok, illetőleg articulusok olyan sajátosságokat viselnek, amelyeket a későbbi (XVIII. sz. végi és XIX. sz.-i), kizárólag a királytól származó szabályzatokban már nem találhatunk meg. Vizsgálódásom korszakhatárául kétségkívül a török uralom megszűnése kínálkozott; így azonban figyelmen kívül kellett volna hagynom nem csupán Kanizsa első céheit, hanem még más mezővárosi szervezeteket is, amelyek az 1690-es években alakultak. Míg a XVII. sz. első felében alakult céhek későbbi sorsáról semmit sem tudunk, sőt néhány esetben feltételezzük felbomlásukat, a század végén létrejött szervezetek életét több esetben a XIX. sz. végéig követhetjük. Ez okból választottam vizsgálódásom korszakhatárául az 1703. évet. I. Zalai mezővárosok a XVII. sz.-ban „Ezek a Szalaságot elégetek És az népet kegyetlenül kergetek, Kiket kaphatának, mind elemelék, Szegényeket örök rabságra vivék" így siránkozik az énekmondó, s szavai nyomán kirajzolódik előttünk a megye népének minden keserve és nyomora.

1 Zala megye történetírói valamenynyien foglalkoznak a másfél évszázados török hódoltság okozta pusztulással, és statisztikai adatokkal bizonyítják, hogy a középkorban virágzó gazdaság és sűrű településhálózat szinte teljesen tönkrement. Különösen Kanizsa elestével, 1600 után kellett a megyének állandóan török portyázástól, váratlan rajtaütéstől, a végvárak elleni meg-megújuló támadástól tartania. Rendkívül nehéz, majdnem megoldhatatlan gond a XVII. sz. mezővárosainak képét megrajzolni. Bár összeírások maradtak fenn e korból is, de mivel nem egységes elvek szerint készültek, iparosokról meg sem emlékeznek, következésképpen ipartörténeti szempontból alig használhatók. Csupán azt állapíthatjuk meg hozzávetőlegesen, hogyan, milyen mértékben nyomorodott el népességük. Vizsgált mezővárosaink többsége tagja volt a végvári láncolatnak, vagy legalábbis erődítménnyel rendelkezett, s ennek köszönhető, hogy nagyobb számú lakosuk maradt, és ellátásukra kézművesek is meghúzódtak itt. 1588-ban Keszthely, amelyet Tomajjal, Faluddal és Fenékkel együtt írnak össze, 9 birtokos kezében van. Összesen 15 porta után vetnek ki adót, de összeírnak még 51 zsellért (pauperes inquilini), 7 új házat és 63 elhagyott, üres (déserta) portát. Hasonlóak Szentgrót népességi viszonyai is, ahol Hagymási Gábor birtokán 4 egész portát, 22 zsellért, 12 libertinust, 3 menekült nemest (profugi nobiles) és 19 új házat (amelyet valószínűleg régi lakója épített újra) találnak az összeírok, s 32 a deserták száma. A veszprémi püspök is szerepel ekkor mint birtokos Szentgróton 4 elszegényedettel és zsellérrel, valamint 2 elhagyott Névtelen szerző éneke „Az vitéz Turi György haláláról". (Régi magyar költők tára. VIII. Közzéteszi Dézsi Lajos. Bp. 1930. 211. 1.)