Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 8. (Zalaegerszeg, 1978)

Kerecsényi Edit: Adatok Nagykanizsa településtörténetéhez A „polgárok lajstroma"(1745—1826) alapján

Lendvai Anna — a kanizsai kézműipar fejlődését és hanyatlását ismertető dolgozatában

41 — megvizsgálta, hogy az 1745—50. között polgárrá felvett 55 kézműves között hány szerepel az 1750. évi összeírásban. Mindössze 10 személy nevét találta meg, akik a legkülönfélébb kézműipart űzték, ő is felteszi a kérdést: Vajon az 1750-ben összeírt 85 kézműves közül csak 10 lett volna polgár? Vagy többségük már 1745. előtt elnyerte a polgárjogot, s azért nem szerepel nevük a lajstromban? Esetleg az 55 polgár közül többen meghaltak 1750-re? E kérdésekre nem tudunk megnyugtató feleletet adni. Degré más módszerrel próbálta megállapítani a polgárság létszámát. Számításának alapjául 40 éves átlag életkort vett, mely alatt 20 évig gyakorolta egy-egy polgárrá felvett személy a jogait. E szerint az egész polgárság 1760ban legfeljebb 130, 1780-ban 180, 1800-ban 200, 1820-ban pedig 230 fő lehetett.

42 A lajstromban szereplő személyek adatainak elemzése során azt tapasztaljuk, hogy a ruházati ipart az egyes időszakokban nagyjából azonos létszámmal képviselték a polgárok.

41 Ha azonban részleteiben vizsgáljuk az egyes mesterségek adatait, kitűnik, hogy a polgárrá felvett vargák száma fokozatosan növekedett, a csizmadiáké ezzel szemben csökkent. Bocskorkészítő csupán egyetlen egy vált polgárrá. A szabók száma ugyancsak növekedett, a szűrszabóké viszont csökkent. Vajon már akkor pusztulásnak indult e nagymúltú mesterség? Vagy csupán jelentőségük, súlyuk csökkent városunkban? Nyilvánvaló, hogy a ruházati iparágak területén tapasztalt változás a gyorsan polgárosuló város lakosságának igényeit követte. Mégis felmerül a kérdés: véletlen-e csupán, hogy a takácsmesterek közül 1766—85. között csupán hárman tettek polgáresküt? Hisz az adóösszeírások és más források egyértelműen bizonyítják, hogy a takácscéh keretében a város lakosai közül ekkor még 10—15 fő űzte egyidejűleg ezt az ipart.

44 A szűcsök, gombkötők, kalaposok, festők száma nagyjából minden időszakban azonos volt, s módosabb iparosok lévén, ezek a céhekbe tömörült mesterek a polgáresküt is letették. A gombkötők készítményeit a XIX. sz. fordulójától fokozatosan kiszorítják a gyáripar termékei, ezért a mesterség sorvad. A fapiarban a polgárok lajstroma szerint az összes mestereknek mintegy 10%-a tevékenykedett. A városban azonban ennél jóval több mestere működhetett ezen iparágnak, hisz az 1770. évi összeírásban 14 ácsot, s 5—5 kerékgyártót, kádárt, illetve bognárt találunk. Hogy számuk jelentős lehetett a városban, bizonyítja az is, hogy egy 1746-ban kelt vásári rendtartás szerint a céhes kerékgyártóknak és bognároknak standjuk volt a kanizsai vásáron.

45 41 Lendvai Anna: A kézműipar fejlődése és hanyatlása Nagykanizsán 1711—1874-ig. Szakdolgozat a JATE Bölcsészettudományi Karán, 1975. TGYM Adattára 950/75. 42 Degré Alajos: Nagykanizsa... i. m. 107. 1. 4:1 Kerecsényi Edit: A ruházati iparban dolgozó mesterek Zala vármegyében 1770— 1925. között, TGYM Adattára 1053/78. 44 A mesterség jelentőségére utal pl., hogy Nagykanizsa hazátlan zselléreinek 1772. évi összeírásakor az uradalom Kanizsán és Kiskanizsán együttesen 19 fonóaszszonyt is összeírt, akik nyilván a takácsok számára fonták a kendert, ill. lent. OL Batth. P. 1313. Maj. Lad. 15. No. 80. R. 13. Kanisa. 45 TGYM Okm. 72. 2. 1., 210. 1., 1746.