Tanulmányok Deák Ferencről - Zalai Gyűjtemény 5. (Zalaegerszeg, 1976.)
MÁTHÉ GÁBOR: DEÁK FERENC EMLÉKÉNEK TÖRVÉNYBEIKTATÁSA (1876: III. tc.)
a tények elferdítése. A reformországgyűlésnek munkálatait a múló maradandóság szempontjából értékelte. A több évi erőfeszítés eredményét hozó úrbéri törvény jelentőségét szerinte az intézmény röviddel később eltörlése semmivé tette. Ugyanakkor Deák büntetőjogi javaslatának méltánytalan mellőzésére helyesen mutatott rá a 44-es, a 47-es és az azt követő országgyűlések elutasító álláspontját élesen bírálva. A 40-es évek jogalkotásai közül kiemelkedő váltóés kereskedelmi törvények elvetéséért a Deák-pártból alakult kormányt hibáztatta, Deák felelősségét aláhúzva, hogy hozzájárult az új kereskedelmi kódexhez és az elfogadásra kerülő váltójogi javaslathoz. Simonyi felszólalása a tárgyilagosság minimumát sem tükrözte az első igazságügyminiszter tevékenységére történő lakonikus utalásban: „ ... neki igen kevés, vagy semmi része nem. volt, mert midőn oda érkezett e legtöbb, a legnagyobb dolgokat készen találta". 22 A Deák életművel való teljes azonosulás az 1861-i országgyűlésen vitt szerep méltatásához kötődött. A dicsőitett feliratok: az alkotmányos önállóság és törvényes függetlenséghez, mint a nemzeti lét alapfeltételéhez ragaszkodás citátumai viszont, a 67-es „eredmény" párhuzamba állításával kerültek felhasználásra. A retorikus összegzés példájaként: „Ha igaz 1867, nem igaz 1861, akkor ez nem érdem, ha pedig 1861 volt igaz, akkor a meggyőződéshez ragaszkodás hiánya sem mentesít". 23 A „legnevezetesebb alkotásának" titulált kiegyezés a következmények szempontjából került bonckés alá. A nagy elmarasztalás, a számonkérés, Deák felelőssége az ország minden institúcióiban beállott változásokért, a régi alkotmány félretételéért, az egyik legszenvedélyesebb parlamenti oppozíció a monarchia első évtizedének mérlegéről. Különösen az igazságszolgáltatási reform, a többlépcsős bírósági szervezés, a bíróválasztás jogának feladása, a processzuális szabályozás elhibázott volta, továbbá a virilizmus meghonosítása — szerepeltek a kritika fókuszában. Mivel Deák „korlátlan parlamenti hatlommal bírt a ház többségére", felelőssége, nemcsak az országgyűlésért, hanem a kormány cselekvéseiért is fokozottabban érvényesül — hangzott el végkövetkeztetésként. A kormányzati rendszer gyökeres megváltoztatásának igényét, tehát Deák „alkotásának" revízióját az új kormány is magáénak vallotta. Szemléletes, hogy ebben a programban Deák következetes politikai ellenfelei milyen álláspontra helyezkedtek: „Csak a rendszer mi módon való megváltoztatása iránt van közöttünk véleménykülönbség" — fogalmazott félreérthetetlenül az oppozíció. E véleménykülönbségre hivatkozással terjesztette elő határozati javaslatát is, ami lényegében a vitatott törvényjavaslat visszavonását sugalta. A Deák politikai szereplésének erre az időszakára lásd: Sarlós Béla: Deák és Vukovics, Két igazságügyminiszter, Értekezések a történeti tudományok köréből. Űj sorozat 54. Akad. Kiadó Budapest, 1970., V. ö.: Szabad György recenziójával, Századok 107. évf. 1973. 133—137. pp.; V. ö.: Csizmadia Andor: A polgári államépítés Deák Ferenc politikai nézeteiben, Gazdaság- és Jogtudomány, 1976. X. évf. 83—121 pp. V. ö.: Deák Ferenc műveiből, Berzeviczy Albert bevezetésével, Franklin társulat Budapest, év n. XVI. és köv. oldalak.
