Tanulmányok Deák Ferencről - Zalai Gyűjtemény 5. (Zalaegerszeg, 1976.)

SZABAD GYÖRGY: DEÁK FERENC ÉS A REFORMKORI SZÉCHENYI–KOSSUTH-VITA

érve lett, olyan azonban, amit ekkortájt érdemileg még senki sem vitatott), az egységes program érvényesítése pedig a követutasítási rendszerbe ütköznék; nem is szólva arról, hogy ha általánosságban fogalmaznák meg követeléseiket, úgy a programot a kormányzat emberei csalárd módon kisajátíthatnák, ha viszont a konkrétumok részletezésébe bocsátkoznának, úgy nagyon megritkulnának a soraik. — Egyébként is ez idő tájt a depresszióra amúgy is hajlamos Deákot

1-' a követválasztás megrázkódtatásai, a legfontosabb reformkövetelések elbuktatása az országgyűlésen, Széchenyi támadásai, legkivált az ellene írott cikksorozat, majd követőktől is kísért átállása a kormányzat táborába, nagyon elkeserítették. Keserűségét indokolva írta Kossuthnak: ,,alig kezdett a kormány tettleg fellépni, s a jobb fizetésű hivatalokkal kecsegtetve polgártársainkat, pártját terjeszteni, máris csoportonkint tódulnak még egykori elvbarátaink is a kormány zászlaja alá, nem kérdezve a czélt, melyre használtatni fognak, nem tekintve az eszközöket, melyekkel élniök kell majd ellenünk, ez még inkább megerősít engem hiedelmemben. Tudod Te, hogy régen remény nélkül állok én véletek és közöttetek a csatatéren, de a siker reménye nélkül is kész vagyok küzdeni, mert ezt becsület és kötelesség parancsolják."

129 Ez utóbbi mondatot idézte Szekfű Gyula annak vitathatatlan bizonyítékaként, hogy a „tisztán kötelességérzetből" az ellenzék mellett kitartó Deák „politikai gondolkodásában Széchenyihez állott közel."

130 Pedig az ellenzék sikerétől nem Széchenyiként félő, hanem az azt nagyon is féltő Deákot nem kevéssé éppen az is keserítette el. hogy az 1840-es évek Széchenyijének politikájával nem tudott egyetérteni. Ha a programadás kérdésében még ellent is mondott Kossuthéknak. azt korántsem azért tette, mert hajlott Széchenyi koncepciójának az elfogadására, hanem — mint azt látni fogjuk — azért, mert tartott tőle, hogy a kormányzat azt az ostromlott ellenzéki tábor megosztására igyekezne felhasználni, másfelől azért, mert nyitva kívánta hagyni a kaput egy megtérő, ítélete szerint a kormányzattal való együttműködés lehetőségében feltétlenül csalódó, s így talán illúzióiból is kigyógyulva az ellenzék megerősítésére még felhasználható Széchenyi számára. Alig két héttel a Kossuthnak szóló levél elküldése előtt Zala megye közgyűlésén Deák figyemeztetett arra, hogy a kormányzat célja mindenekelőtt 127 V. ö. Horánszky 22—28. m A keserűség korántsem Deák sajátja volt csupán ez idő tájt. Maga is utalt pesti barátai érthető elkeseredettségére, ami valóban széleskörűen dokumentálható. Nem volt kivétel alóla 1843 és 1846 között Kossuth sem, tanú rá számtalan megnyilatkozása az 1843.évi A kérdések leglényesbike, A megyék és Kiábrándulás című cikkeitől (PH: 1843: 266, 298, 306. sz.) egészen 1846 tavaszán Wesselényihez írt leveléig, amelyből nem hiányzik még „a magyar indolentia, az elhamvadó szalmaláng!" kárhoztatása sem. (Ferenczi, 1902. 58. V. ö. Kosáry, 1942. 96.) Wesselényi pedig önmagára vonatkoztatva szinte azonos szóhasználattal élt, mint Deák, a Szekfű szerint az ellenzéktől való állítólagos érdemi különbözését tanúsító idézett megnyilatkozásában: „gyermekkorom óta a magyarnak egét borúsnál borúsabbnak tudom ... Fáradtam, mert kötelességemnek ismertem .. .De fájdalom, mi kevés azok száma, kik remény nélkül is tudnak jók, tudnak erősek lenni." Wesselényi (Zsibó, 1845. nov. 29.) — Deáknak. TT. 1904. 317—318. 129 Deák [Kehida, 1845. nov. 25.] — Kossuthnak. OL. R. 90. I. 208. — DFL. 163—171. V. ö. Ferenczi II. 20—24. 130 Szekfű Gyula 144—145.