Tanulmányok Deák Ferencről - Zalai Gyűjtemény 5. (Zalaegerszeg, 1976.)

TAKÁCS PÉTER: DEÁK ÉS KÖLCSEY LIBERALIZMUSA

kortársai elé követendő példaként mély erkölcs- és történetfilozófiai megalapozottságú hazafiság-eszményt fogalmazott.

31 Nemzet-szemlélete és hazafiság-eszménye fokozatosan telítődik polgári tartalommal, de kimondottan polgári minőségűnek még az 1832/36-os országgyűlésen sem mondható. Sokat megőriz ekkor is a feudális-nemesi szemléletből. Erről tanúskodik Szemere Pálhoz 1833. március 20-án írott önéletrajzi levele, melyben büszkén hangsúlyozza nemzetségének ősi voltát, ázsiai eredetét s azt, hogy javaikat ősi jussként bírják. Ez az ősi származás „arisztokráciái büszkeséget" és „a hon, a nemzet és nemzetiség iránt" szeretetet is táplál az ,,el nem korcsosult" Kölcsey ivadékokban. Maga a költő tiltakozik az ellen, hogy benne „arisztokráciái büszkeség lenne", de annál több „nemzeti büszkeség (mely szabadság és constitutiókból folyó önérzésből jön)". Ez a nemzeti büszkeség — vallomása szerint — „igen természetesen olvad" egybe a „hon és nemzet iránti szeretettel". Ezt a szeretet táplálják a múlt szenvedései, de a jelen „alkotmányossága" is. „önállású nemzet vagyunk" — vallja máshol Kölcsey,

32 s büszke rá, hogy „ezer évű szabadságunk még virágzik". Ezt a büszkeségét nemcsak alkalmi politikai beszédeiben hangoztatja szónoki fogásként, hanem mély meggyőződéssel vállalja önéletrajzi levelében is, ahol „egyetemi szép alkotmányról" és „szép municipális alkotványról" beszél, „mely ha valaha az arisztokrácia elbukik, nem veszteni, hanem nyerni foghat". Különösen a megye feudális eredetű, rendiségre épülő szervezetét dicséri, mert szerinte a „municipális alkotmány az, ami a magyar nemzetet fenntartja". A reformkorban oly sokszor hangoztatott „nemesi demokratizmussal" érvel a törvényhatósági autonómia mellett, ahol „minden egyes nemesnek annyi befolyása lehetvén, amennyit személyes tehetségei engednek. .." A legtöbb liberális politikushoz hasonlóan, a nemzeti függetlenség fölött őrködő intézményt is védi a megyerendszerben Kölcsey, bár ez nála nem fogalmazódik meg olyan határozottan, mint Deáknál. Tetszetősek és félig-meddig igazak is Kölcsey érvei, bár ellentmondással telítettek, mind a „nemesi demokratizmust", mind a megye „alkotmányvédő" szerepét illetően. Igaz ugyan, hogy a megyegyűlésen minden nemes megjelenhetett, szavát hallathatta, voksát leadta tisztújításkor vagy követválasztáskor, de a megyék irányítása mindenkor a jobbmódú középbirtokos nemesség, ha nem egy-egy hatalmas arisztokrata család vagy nemzetség kezében volt. Arról már nem is beszélve, hogy ez a „nemesi demokratizmus" gyakorta válik a kormány eszközévé, mint éppen a 1832/36-os országgyűlés során, amikor a nemesség legszegényebb és legnagyobb számban élő rétegét sikerül a haladó törekvések ellen hangolnia Bécsnek. Ezt Kölcsey nek, később Deáknak is „saját bőrén" kellett tapasztalnia. Másrészt a megyei autonómia valóban alkalmas keret volt az uralkodói önkény térhódításának csökkentésére, de sohasem teljes kizárására. Feudális elrendezésével és szerkezetével azonban a megye gátoló ja volt a polgári jellegű közigazgatás és igazságszolgáltatás kibontakozásának, akadályozója az ország gazdasági, politikai, méginkább az Kincs: Kölcsey, 14—30.; Szauder, 1961. 163—224. (Kölcsey, Kant, s a görög filozófia, 163—179.; A romantika útján, 180—224.) Szauder: Kölcsey, 113—132. Vértesy Jenő: K. F. 111—126. 146—94. Követválasztás előtt, K.Ö.M. II. 64—6.