Tanulmányok Deák Ferencről - Zalai Gyűjtemény 5. (Zalaegerszeg, 1976.)

SÁNDOR PÁL: DEÁK ÉS A JOBBÁGYKÉRDÉS AZ 1832–36. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉSEN - IV.Deák úrbéri politikájának elemzéséhez - A politikai hadművészet formái és formaváltásai

ban, melyet a jobbágy nem azért irtott, eredetileg, nem azért irtott egyedül, hogy rajta élelmet találjon."

138 A szövegtervezet homályainak feltárása, a fogalmazás önmagának is ellentmondó szövegkritikája kapcsán, adja elő — másod ízben — saját, szabatos s az irtásfalvak népének érdekeit a tervezetnél jobban védő javaslatát. A módszer, ahogyan ezt előkészíti, majd az a forma, mellyel álláspontját megalapozza, Deák egyik — az országgyűlési harcok és viták során nem egy ízben alkalmazott — kedvelt harci módszere. Ellenvéleményének kiindulópontja most is, mint mindig „a törvényhozásnak szem előtt tartás"-ra. Csakhogy éppen ő tudja a legjobban — ki is jelenti —, hogy a törvények alapján „minden irtás a földesúrnak valóságos tulajdona." Progresszív javaslatának tehát a törvény változatlan értelmezésének alapján, aligha tudna érvényt szerezni. Javaslatának viszont mindenképpen törvényes támaszt és igazolást kíván adni. Ezt pedig csak úgy teheti meg, ha a nép érdekeinek törvényes védelmét a történeti múltba is visszavetíti és ezt a védelmet — most már, mint a múlt valóságát — tételesen bizonyítja. Ezért így beszél: „a tulajdonosi jussnak korlátlan használása hazánk boldogságát veszélyeztetné". A földesúri jogoknak a haza érdekei szerint korlátozott ténye pedig „korántsem példa nélküli a magyar törvényhozás tekintetében. Mert őseink gondos figyelme is kiterjedt arra mindenkoron, hogy a földesurak tulajdonosi jussának korlátlan használása hazánk népének legszámosabb osztályát, a szegény adózó népet nemzetünk közkárával ínségre ne juttassa, s alig van a jobbágyi adózásoknak valamely neme, melynek időnkénti szoros meghatározását törvényeinkbe ne lelnénk." Ezután csak úgy sorjázza az érve alátámasztására szolgáló törvényeket.

139 A földesúri jogok törvényes korlátozásának múltbeli példái pedig törvényes jogalapra épített ürügyként szolgálnak számára ahhoz, hogy — most már a jelenben, az adott kérdés kapcsán — hasonló jellegű korlátozások alkalmazásával éljen. Mert ha a múltra vonatkozóan bizonyított tény, „hogy őseink sohasem késtek a korlátlan használhatásnak gátat vetni, valamikor azt, a szegény adózónak sorsával szorosan összeszőtt nemzeti közboldogság szükségessé tette", akkor a jelenben és az adott esetben is az a főkérdés, hogy „az írtások visszaváltásának megengedése nem szül-e veszető. T. u. o. 511. 1. V. ö.: Kölcsey beszédét, aki az 1807. esztendő előtti irtások viszszavehetetlensége mellett foglalt — már korábban is — állást, szinte hasonló érveléssel támadja az országos szerkesztés szövegét: „Mit tesz az az eredetileg? Száz év előtt 10 háznép megtelepedett egy erdőben, s irtásokat tett, most a tíz helyett százat lelünk. Hányra illik ezek közül az eredetileg szó? Ha csak, tízre, akkor mi leszen a lakhelyéből kikergetendő kilencvenből? Ha mind a százra, min fogja magát a bíró alapítani? holott az eredetileg szó a tíz elsőre és a tíz utolsóra egyforma jelentésben ki nem terjeszthető. Vegyük az egyedül szót. Feltéve, hogy van egy jobbágynak tíz hold irtása, s egy hold telektartozmánya. El lehet-e irtását venni, mivel az nem egyedüli birtoka?" Kölcsey beszédének ez a részlete 1834. október 23-án hangzott el az országos ülésen. (O. T. III. k. 630—631. 1.) m Az 1514. évi 16. tc. által meghatározott heti 1, évi 52 napi igásrobotot az 1553. évi ll.tc. 40 napra szállította le; az 1715. évi 101. tc.-t, amely egyrészt megtiltja a földesúrnak, hogy a jobbágytól beszedjék az elmúlt zavaros időkben elmaradt szolgáltatásokat, ha ezeket törvénytelenül beszedték tőlük, másrészt elengedi a még nem fizetett tartozások felét, a hátralevők fizetésére pedig időt engedélyez, stb.