Baranyai György et al. (szerk.): 1848/49. zalai eseménytörténete - Zalai Tükör 1974/1. (Zalaegerszeg, 1974)
Simonffy Emil: A jobbágyfelszabadítás Zala megyében
tották a legelőre, az ezt megakadályozni akaró uradalmi erdősöket és kerülőket agyon veréssel fenyegették meg. A komárvárosi elöljáróság a főszolgabíró előtt tagadta, hogy az akció a tudtukkal történt volna, kijelentették, hogy a községet nem képesek fékezni. A főszolgabíró részletesebb és szigorúbb vizsgálatot kívánt végezni, addig is a Kiskomáromban elszállásolt katonaságot Komárvárosba helyezte át.39 A keresztúri apátság ügyvédje április 21-én panasszal fordult Csányi Lászlóhoz: Aznap az apátsági templomban a murakeresztúri és kollátszegi parasztok fejszékkel és kapákkal jelentek meg, majd az istentisztelet után a jegyző házához mentek és kijelentették, hogy a két évvel korábban végrehajtott tagosítás során a volt közös legelőből az uradalomnak jutott részt ismét elfoglalják. Ez be is következett, a parasztok kimentek az urasági rétre, a kerítéseket szétbontották, a falusiak marhacsordáját ráhajtották, és az uradalmi ispánt, aki ezt a rétet a szomszéd fityeháziaknak akarta felébe kiadni, elkergették. Az apátsági ügyvéd még azt is állította, hogy a murakeresztúri—kollátszegi parasztok más urasági birtokot is elfoglalni szándékoznak. A Rollátszegen ez ügyben megjelenő főszolgabíró előtt azonban a falusiak kijelentették, hogy ők csak a tagosítás-rendezés határozatait nem fogadják el, földjeiket a rendezés előtti állapotnak megfelelően használják, irtásföldet vagy urasági legelőt elfoglalni nem fognak.40 Ugyanakkor Nagy- és Kiskanizsán a városiak nyolc helyen leverték a kocsmacégért, bort és húst kezdtek el mérni, ezzel ténylegesen birtokba vették a földesúri tulajdonban maradt királyi kisebb haszonvételeket. Mindkét esetben Csányi katonai karhatalommal állította helyre a rendet.41 Júliusban a balatonmagyaródiak hajtották be az urasági alkalmazottak ellenállását legyőzve szarvasmarháikat az urasági lóhere vetésbe, és a feles rétekről az egész termést elhordták. Az előbbi esetben arra hivatkoztak, hogy a lóherés helyén korábban erdő volt, ahol a falu legeltethetett. Az utóbbiban pedig •— az uradalmi tiszttartó szerint — egyszerűen csak az erejüket említették. A kiküldött helyettes főszolgabíró tíz nap múlva már azt jelentette, hogy Balatonmagyaródon a rend helyreállott, a balatonmagyaródiak is azt írták Csányinak, hogy az urasági földeket már nem használják.42 Az alispán július 20-án jelentette a belügyminiszternek, hogy néhány hónapi nyugalom után ismét mozgalmak vannak. A pákái, csertalakosi, zebeckei, kisszigeti, csömödéri, ortaházi, bánokszentgyörgyi, várföldi, döme- földi, oltáréi és kistolmácsi helységek lakosai tagadták meg az irtásföldek után járó tizedet vagy ötödöt. Maga az alispán kísérelte meg, hogy e helységeket rávegye; a learatott gabonájuk megfelelő részét szolgáltassák be az uraságnak, e törekvése azonban nem vezetett eredményre. Az alispán számolt azzal, hogy e helységek az erdei szolgálatokat és a hegyvámot is meg fogják tagadni, amikor annak teljesítésére sor kerülne.43 Augusztusban a helységek elöljáróit Csányi László rendelte maga elé, és utasította őket, hogy az irtásföldeken termett gabona mennyiségét — mivel azt már minden összeírás nélkül hazahordták — a szolgabíró előtt eskü alatt vallják be, és a járandóságot az uradalomnak adják meg. 1849. március 1-ig azonban csak a bánokszentgyörgyiek és várföldiek adták meg, a többiek egyenesen kijelentették az uradalmi tiszteknek, hogy az irtások után nem fizetnek. 1849 május 74
