Baranyai György et al. (szerk.): 1848/49. zalai eseménytörténete - Zalai Tükör 1974/1. (Zalaegerszeg, 1974)
Kerecsényi Edit: A szabadságharc kora a Zalakomár környéki nép emlékezetében
lérek, meg a cselédek ... A szessziós parasztok, a gazdag jobbágyok nem ment el egy sem. De az urak mind akartak menni. Az én nagyapám zsellér volt, hát elment az is, és vitézül harcolt Buda-vár alatt. <25> A honvédek azok mind a csatákban harcoltak, ahol éppen köllött, itthon csak az őrsereg maradt, azok saját ruhájukban voltak, ingben, gatyában, meg szűrben, amit nem fogott a puska, de nem is volt igazi puskájuk. Azok csak olyan népfölkelő katonák voltak. Domsa József, Németh József, Péntek János, Madzag István, Kovács György, Kiss István huszár, Daniz Németh István, Sipos István voltak a 48-as honvédek. Még öregapám mondta, hogy egész odaadóan harcoltak. Elöltöltős puskával, szuronnyal harcoltak. A puskát' vesszővel igazgatták töltés tekintetébenJ13> IV. A horvát, „illér” betörés A szabadságharc harci eseményei közül Komárváros környékét csak Jella- sich seregének betörése érintette közvetlenül. A támadó horvátokat illéreknek, illíreknek, vagy rácoknak nevezték. Az ezzel kapcsolatos események mély nyomot hagytak a nép emlékezetében. Minden megkérdezett adatközlő legalább egy kis történetet tudott mondani az illirek betöréséről, átvonulásáról, a pákozdi csatáról, majd fejvesztett menekülésükről. Valamennyien vallották, hogy a vesztett csata során a Velencei-tóba szorították őket. Az elmondott történetek néhány mondái elemmel is gazdagodtak idők folyamán, mint pl. a hírmondónak hagyott harcosok, a hármas-, ill. a hetes szám, „a jó tett helyébe jót várj’’ gondolat. Az adatközlők egy része már nem tudta a megfelelő időben elhelyezni a lejátszódott eseményeket, egyesek a török futással azonosították, sőt volt olyan is, aki a tatárjárással hozta kapcsolatba. Azt azonban csaknem valamennyien állították, hogy a vármegye védelmére a nép fiai, a jobbágyok közül szervezték meg az őrsereget — a nemzetőr szót nem használták —, melynek egy része a Drávánál ill. Muránál várta az ellenséget, másik része pedig faluja határában. Az adatközlésekből világosan kitűnik, hogy a nép szívesen fogott kaszát, kapát, csépet, s indult szülőföldje megvédésére. A gyávák, megfutamodók nevét még 100 év múltán sem feledték, mint ahogy név szerint emlegetik 48-as honvédei- ket, s mindazokat, akik az ellenállás során bátorságukkal kitűntek. Különösen figyelemre méltók azok az adatok, melyek a szóban forgó községek határában lezajlott katonai eseményekre, kisebb csete-patékra utalnak, s amelyek a magyar, s a horvát sereg ellátottságát, harci felszerelését, harci készültségét részletezik. A főbb adatközlések ismertetése során először azokat idézem, melyek kétséget kizáróan az őrsereg Mura-menti védelmi állásáról emlékeznek meg. Az adatközlések hitelét azzal szeretném bizonyítani, hogy a Thury György Múzeum 153
