56 vidéken. Zalaegerszegen 1991. november 13-án rendezett Levéltári Napon elhangzott előadások (Zalaegerszeg, 1992)

Bán Péter: A Pécsi Megyei Bíróság büntetőperes iratainak néhány társadalomtörténeti tanulsága

végzettséget vagy tanulást választottam, az alkalmazottak körébe a legfeljebb érettségizett felső- és középszintű vállalati, intézményi, tanácsi irányítókat, a fizikai munkát nem végző alacsony beosztású műszaki rajzolókat, adminisztrátorokat és hasonlókat soroltam. A munkás és a földműves vagy korabeli megjelölés volt, vagy a tényleges fizikai munkavégzésre utaló foglalkozásnév segített a döntésben. Az állami, szövetkezeti és magánszektorbeli állások között általában nem tettem különbséget, hiszen többnyire kényszerpályák voltak és éppen a bomlás állapotát élték, csak a kisiparosok és a kiskereskedők körében, ahol ennek a státusznak feltehetően mentalitási kihatásai voltak. A katonatisztek és rendőrök kiemelése inkább csak kuriozitás: mind közül legkevésbé fedheti a forradalmi mozgalmakban elfoglalt pozicionális arányt, tekintettel arra, hogy nem a civil törvénykezés, büntetés jogterületéhez sorolódtak. A vezető-szervező kettős kategória indoka az, hogy a munkahelyi vagy lokális választott vezetők (nemzeti és munkástanács-elnökök, titkárok) nem szükségképpen voltak a történések valóságos motorjai, azok, akiket utóbb "fŐkolomposoknak" tartottak. A nemzetőrparancsnokok sorába egy-két erősen aktív helyettest is felvettem (a jelentősebb egységeknél), de ha bármelyikük azonos személy volt a polgári vezetővel, akkor csak egyik csoporthoz soroltam őket; oda, ahol hangsúlyosabb volt a tevékenységük. Akik ismert - bevallott nemzetőrök voltak (említettem: ez önmagában nem volt főbenjáró vétek), azokat nem szerepeltetem a "résztvevők" között. Az utóbbiak aktivitása vagy passzív sodródása egyébként benyomásom szerint a legtöbbször nehezen dönthető el a bírósági forrásanyag alapján, mert a retorziós perfolyamat során szerepüket ők maguk érthető módon kisebbíteni igyekeztek. Sőt, olykor úgy tűnik, hogy a hatóságok sem erőltettek egy-egy tanúként beidézettet, akár nemzeti bizottsági tanácstagot, fegyvertelen nemzetőrt, a "Szózat"-ot vagy a "Boldogasszony anyánk"-at éneklőt önmagára, esetleg hasonló mellékszereplőre nézve terhelő vallomásra. Néha egyenesen az az érzésem támadt a vádlottakra koncentráló faggatási technika olvastán, hogy az 1957-es év hatóságai tartottak attól, hogy minden eseménysort minden friss varrat mentén "megkaparjanak", mert a cél a megfélemlítés, példastatuálás volt, de nem a pirosbetűs "munkásosztály, parasztság és haladó értelmiség" széles körre kiterjedő elmarasztalása. Azt is igazolni kellett valamiképpen, hogy a tömegek a restauráció mellett állnak vagy ácsorognak.