56 vidéken. Zalaegerszegen 1991. november 13-án rendezett Levéltári Napon elhangzott előadások (Zalaegerszeg, 1992)

Belényi Gyula: Párhuzamos falurajzok. Kistelek és Mórahalom 1956-ban

osztják el a munkahelyek között. (Ami bizonyos mértékig Nagy Péter cár reformjaira emlékeztet, mert gazdaságon kívüli kényszert alkalmaz és nem a 20. század közepének - a világ számos országában zajló modernizációs folyamataira.) 1953 derekától enyhítettek a munkaerőgazdálkodási rendszer szorításán, de 1955-ben újra visszatértek a korábbi módszerek, s 1956-ig e fontos munkásréteg helyzete nem javult. Hasonló következményekkel járt az 194S őszétől folytatott - és szintén csak 1953-54-ben enyhített - agrárpolitika is. A kirótt hatalmas adó- és beszolgáltatási terhek következtében soha annyi földet nem hagytak parlagon a parasztok és soha annyi házingatlant, bútort és más használati tárgyat, valamint mezőgazdasági munkaeszközt nem foglaltak le és árvereztek el (korabeli kifejezésekkel: "zálogoltak" és "transzferáltak") a hatóságok különböző fizetési hátralékok és bírságok címén Magyarországon, mint 1948-1956 között. Az elszegényedés általános volt. 1952-ben a Csongrád megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának egyik ülésén azt vetették fel, hogy átmenetileg szüneteltetni kellene a parasztság ingóságainak lefoglalását, mert a raktárak már teljesen megteltek azokkal. Pontosan ez volt a helyzet Kisteleken és Mórahalmon is: 1952-ben az adó és beszolgáltatási hátralékokat egyik községben sem tudták behajtani - az adóhatóság kifejezésével élve - a "kielégítési alapok hiánya miatt." Nem véletlen, hogy 1956-ban több faluban is elégették az adónyilvántartásokat. Ezen túl a központi államhatalom - egy, az újkori magyar történelemben példátlan centralizációra támaszkodva - olyan szigorú és részletes termelési előírásokkal próbálta irányítani a kisparaszti gazdaságokban folyó termelést, amely teljesen felborította a paraszti gazdálkodás sok évtizeden át működő rendszerét. A központi hatalom ugyanis az egész ország gazdaságát egyetlen központból, "egyetlen nagy terv" alapján kívánta irányítani, kialakítva az előírásokláncolatát: a pártközponttól a tervhivatalon, a minisztériumon, a megyei, majd a járási mezőgazdasági osztályon át a községi tanácsig, amelyek ezután azt egyes gazdálkodókra kellett lebontsák a felülről kapott mezőgazdasági terveket. Ez a Kornai János által parancsgazdasági rendszernek nevezett mechanizmus - a munkaerőmozgás szabályozásához hasonlóan - a magyar mezőgazdaság adott fejlettségi szintjén nem előre-, hanem visszalépést jelentett. Hiszen a parasztgazdaságok nem csak Kisteleken és Mórahalmon, ahol 1945 előtt sem létezett nagybirtok, hanem országszerte - kellően fejlettek voltak ahhoz, hogy a gazdálkodásukkal kapcsolatos döntéseket ők maguk hozhassák meg.