William Penn, 1965 (48. évfolyam, 1-24. szám)

1965-08-04 / 15. szám

4-IK OLDAL 1965. augusztus 4 William Penn /\ t^tlZTOIITÁS I t S »x«<a>»x<<a>»x«©>»x<«*»>x«*>»x<<*>»x<<i BEOLVADT LAPOK-."VERHOVAYAK LAPJA; "RÁKÓCZI SZEMLE; "ÖSSZETARTÁS’.' . Official Organ of the William Penn Fraternal Association OFFICE OF PUBLICATION RAPID PRINTING COMPANY 7907 West Jefferson Avenue Detroit, Michigan 48217 PUBLISHED SEMIMONTHLY BY THE William Penn Fraternal Association Managing Editor: ALBERT J. STELKOVICS Editor’s Office: 436-442 FOURTH AVENUE PITTSBURGH, PA. 15219 Telephone Area Code 412 — 261-3454 All articles and changes of address should be sent to the WILLIAM PENN FRATERNAL ASSOCIATION 436 Fourth Avenue Pittsburgh, Pa. 15219 SUBSCRIPTION RATES: United States and Canada ............................................. $1.00 a year Foreign Countries ............................................................... $1.50 a year SECOND CLASS POSTAGE PAID AT DETROIT, MICHIGAN Valahol Argentínában... A vonat lassan döcög be egy Buenos Aires-i állomásra. Egy Európából végelgyengülés mi­att kimustrált mozdony, ékte­lenül szemetes kocsik! Mindegy az! Százak örvendeznek, hogy végre itt van! Szerencsém van, elkapok egy lépcsőt. Nyom az áradat fölfelé. Életveszélyes tü­lekedés. Az ügyes “cabarellok” a másik oldalról ugrálnak be az ablakon. Pillanatok alatt minden ülés foglalt. Két po­cakos, izzadt “Senor” közt la­pulva figyelem, a lépcsőre már csak féllábbal félj utók boxolási tudományát. Vezényszóra egy­szerre szorítják beljebb, a mindkét lábbal álló “luxus ta­gokat”. De mindezt kedélyesen, nevetve! “Paciencia”. A kalauz sípol, eget-földet rázó zöttyenéssel indul a vo­nat. Késve érkezettek rohan­nak a vonat mellett, keresve egy lépcsősarkot. Asszonyok is. Sőt, most egy fehér fátyolos apáca is. Az egyik jószivü mun­kás elkapja a karját, s huzza fölfelé. Sikerült! A nővér igen örül a szerencsének, bár a fá­radságtól alig áll a lábán. Ez csak egy bátor “Extranjera” lehet... Az itteniek inkább várnak egy órát, mig szűnik a fő forgalom. Ismerősnek tűnik fel. Átad­nám neki a helyemet, de meg se lehet mozdulni. Szerencsére minden állomáson leverekszik egy tömeg a vonatról. így, mire Plátanosra érünk, a nővér is leülhet. Most már tudom, ő a magyar iskola főnöknője., örü­lök, mert pont hozzájuk igyek­szem. Az utón elmondja, hogy majd mindennap ezt a tortú­rát állja ki az utazással. “Nem valami élvezet, de a következő vonatig sok időt vesztenék.” Az első ami meglep, az uj is­kolaépület. Hét évvel ezelőtt voltam kint az alapkő letéte­lén. Azóta egyre épül, részle­tekben, ahogy a pénz futja. Szép, impozáns lesz, ha egy­szer elkészül. Most fejeznek be három osztályt az emeleten. Látszik, hogy gazdái nemigen dúskálnak a pénzben, mert kí­vülről még nyers, vakolatlan. “Szörnyű teher rajtunk ez az építkezés, de látja még mindig nincs minden osztályunknak helye. A gyerekek száma roha­mosan növekszik. Nem győz-­­zük!” “Mennyi a tanulók lét­száma most?” “Bennlakók, be­járók, elemi és középiskola együtt 550-600.” Valóban óri­ási létszámnövelés! Néhány éve még 1-200 volt. Belül az iskola már szép, tá­gas, barátságos. Az osztályter­mek nagyok, világosak és le­vegősek. Meg akarjuk nézni az egészet, de egy kedves, fehér­­kötényes nagylány megállít. “A fogadóban már nagyon várják a Máter Főnöknőt.” Meglep magyar beszéde! “Azt hittem, argentin, — tipikus spanyol arca van.” “Az is,” — nevet a Máter. “Született ar­gentin, de már évek óta hoz­zánk jár, s megtanult magya- - ml. Jól ir, olvas, csak a kiej­tésén érezni, hogy idegen. Van ilyenünk több is.” A Máter körülvezet. A beren­dezés még szegényes. Különfé­le, öreg padok, de apácás gond­dal rendben, tisztán. “Innen­­onnan kaptuk ajándékba.” De az emeleti osztályokban már szép, modern padok vannak. Általában kellemesen hatnak a napsugaras, virágos osztályok. Barátságos, otthonos, kedves hangulat. ízléses a nagy dísz­terem, a magyar szenteket áb­rázoló színes ablakokkal. Ez ugyanis iskolakápolnától a tor­naóráig mindent szoglál. Most éppen Györgyi néni tart ritmi­kus tornaórát a nagyobbaknak. A lányok csinos egyenruhá­jukban ügyesen mozognak. Látszik, hogy gondot fordít az iskola a testfejlesztésre is, A zenét ugyan egy recsegő lemez­játszó adja, ez azonban látha­tólag nem zavarja a lányok hangulatát. — Máter Ráfáelét sem, aki a kert egyik sarká­ban ül egy csoport nyugtalan aprónép között. Nagy szemek­kel néznek reánk. — “Ez a legkisebbek magyar csoportja. No. gyerekek, mutassuk meg a Bácsinak, mit tudunk.” — Rá­zendítenek a Kisbencére, Nyu­szi ül a fűben,... Hogy a csibe, hogy?... Egyik-másiknak nehezen áll a szája a magyar szóra. Pedig apjuk, anyjuk magyar, csak egész nap hivatalba lévén, nem tudnak a gyerekekkel foglal­kozni. “Bizony nem könnyű dolog ezekkel a kicsinyekkel megkezdeni a magyar beszédét. Nehéz ügy valamit is betaníta­ni. De később megindulnak. Év végére már pötyögnek. Jövőre kezdik az A-B-C-t, s Írni, ol­vasni.” Az öreg épület egyik termé­ből tiszta gyerekhangok hallat­szanak. Kató néni tart ének­órát. “Madárka, madárka ..., vidd el a levelem... szép ma­gyar hazámba ...” Leülök kö­zelükbe a folyosóra. Jólesik hallgatni őket. Magam vagyok. Már eddig három Máter adott kézről-kézre, de mind elhívták. Úgy látom nemigen van nyu­godt percük. Érezni a lüktető életet, ezen az érdekes magyar szigeten. “De a fátyol nehéz gúnya, virágom, virágom...” Elmosolyodom. Talán nem is csak az otthoni kis menyasszo­nyoknak szól e figyelmeztetés. Nem lehet könnyű dolguk ezek­nek a nővéreknek sem, idegen­ben. Különös hangulat. Koloniá­­lis stilusu öreg argentin “es­­tancia”, pálmafák, ciprusok, siető magyar Máterek, s nép­dal éneklő gyerekek ... Álmo­dozásomból a Máter főnöknő riaszt fel. Végre megszabadult és építész- és munkavezetőtől. Leül mellém, hogy feleljen né­hány kérdésemre. “Bennlakó­ink száma 60 körül mozog. Ezek nagy része segítségre szo­rul. Szüleik igen nehéz körül­mények között vannak. A töb­biek különböző nemzetiségűek. Előszeretettel hozzák a lengyel szülők kislányaikat. Van aztán német, belga, ukrán, olasz, spanyol, na és természetesen, — argentin.” — “S hogy old­ják meg a magyar beszédet?” — “Úgy, hogy van külön ma­gyar s castellano ebédlő, külön vannak a hálóban is. S főleg a délutáni magyar órákon ko­­vácsolódnak össze. Mindez sok munkatöbblet, de szívesen vál­laljuk!” “És ha csak magyar gyere­kek lennének?” A főnöknő ar­ca elborul. “Nagyon, nagyon szép lenne! Ez lenne minden vágyunk! Ezzel a szándékkal kezdtük meg itt 14 évvel ez­előtt a munkát. Azonban tudja nagyon jól, milyen nehéz lett itt Argentínában az élet. A ma­gyar szülők legtöbbje súlyos gondokkal küzd. Sokan, s pont a legértékesebb gyerekek szülei, a legjobb akarat mellett sem tudnak fizetni. Segélyt viszont igen keveset kapunk...” Csend lett — A gyerekek éneke is ab­bamaradt. Mintha őket is elné­mította volna egy pillanatra a gond. “Csak Argentínából vannak itt magyar gyerekek?” — “óh, nem! Legelőször Venezuelából jött 4, az^án Csiléből 2 kis testvér. Volt Bolíviából is. Van egy Brazíliából, de a legna­gyobb örömünk, hogy az idén megérkezett az első az USA- ból. Szép lenne, ha ők is meg­indulnának. Csinálhatnánk ve­lük egy külön magyar-angol csoportot.” — “Valóban! S' azt hiszem, ők is hasznát vennék ott fönn a spanyolnak.” “De nem vesztenének egy évet a tanulásban?” — Ellen­kezőleg! Itt a 6. elemi után, 12 éves korban kezdik a közép­iskolát. Ha ők 6. után átjön­nek, egy évet biztosan, s ha idejében jelentkeznek, hogy még ugyanabban az évben be­írhassuk őket, két évet nyer­hetnek!” A házicsengő 1-et je­lez. A főnöknőt hívják. Elbú­csúzunk. Még körülnézek az “öreg házban”. A Bustellók régi ebédlője most beillenék egy magyar kúriára. Magyaros, fa­ragott székek, fali téka tányé­rokkal. Nagy írásos függöny... A hálókban fehér ágyak, ma­gyaros, hímzett függönyök.. — A nappalit csak kívülről néz­zük meg. A földigérő, nagy üvegablakok még a Bustellók idejéből valók. Bent most ko­moly munka folyik. A felügye­lő Máter észre sem vesz ben­nünket, csak egy-két kiváncsi kislány néz ránk reménykedve, hátha megzavarjuk kissé a ta­nóra kellemetlen csendjét. Egy komoly nagyobbacska a nap­pali előtt sétálva francia sza­vakat tanul. Most jönnek az énekórások. Kettő összeka­­paszkcdva, még mindig nótáz­­za: “. . . az én kedves galam­bom most megyen hazafelé...” De a nappaliból kinéz a Má­ter, s elnémulnak. Én is indu­lok. Az iskolakapun kilépve egy osztály előtt megyek el. Az ab­lak nyitva. Magyar beszéd. Zrínyi Honáról felel az egyik leány. Kurucokról ... A vég­várak életéről . . . Hallgatnám még, de egy Máter jön ki a ka­pun. Elveszem könyvekkel meg­tömött táskáját. “Hogy-hogy ilyen későn még Buenosba megy?” — “Igen! A Zrínyi Körbe! Ez egy igen fontos munkaterületünk. Itt is adunk (Folytatás a 5-ik oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents