William Penn, 1962 (45. évfolyam, 5-23. szám)
1962-11-07 / 21. szám
1962 november 7. 7-IK OLDAL William Penn MAGYAR PANTHEON A magyar eléggé szétszóródott küzdelmes történelme során. De van egy néhány holdnyi diszkért Budapesten, amelynek a nagy téli csendességben azért mindenkivel találkozni lehet. A ritkás fákkal, domborulatokkal, kaktusz bokrokkal megszakított diszkertnek voltaképpen hivatalos neve sincs. A köznyelv keresztelte el még a múlt században Kerepesinek. Ez a pesti Kerepesi, a Keletihez közel, futkosó örökzöldjével, szél meg esőtépte síremlékeivel, a hantok fölé boruló kopasz akácfákkal a magyar Pantheon. Itt pihen az őszikék sorait zümmögve a szelíd Arany, a mesemondó Jókai, a keserűen kacagtató Mikszáth, itt háborog a forradalmár József Attila, s itt suttogja könnyes-szomorú szavát Reviczky Gyula. Itt vannak mind, a komor Vörösmarty, a bánatos Babits, az anyanyelvét pallérozó Kosztolányi, a sürü, zömök tiszaháti iparosivadék, Móricz Zsigmond. Mindenki elérkezett a hamuszinü nagv csendességig, szegény Kisfaludy Károly, az özvegyi fátylát letépő Szendrey Julia, a forradalom viharmadara Ady, s a ió Heltai Jenő is néma leventévé vált ebben a békességben: “Végén sírásók tisztogatják, /A temető-kaput, /Szakasztott mása életünknek /A Kerepesi ut.” A kerepesi muzeum és temető és valami gyönyörű emlékezés. Minden név sorokat ébresztget. Minden pillanat verset idéz. Minden sírkő örök-életű szavakat kelt fel a ritkás fák között. Góg és Magóg fia vagyok én, dörgi a sírból Ady, s Arany vigasztalóan felel: Este van, este van: kiki nyugalomba. S az egész magyar irodalmat felölelő aranyjánosi családi körben némán nyugszanak azok, akik fényesre csiszolták ezt a nyelvet s talán egészen az egekig csapták fel a magyar lira gyöngyszinü hullámait. Megmegroppan a kavics a láb alatt, a szél be-beleng egy vasrácsos kerítés mögé, hátán mintha imádsággá nőtt soraik közelítenének . . . “E percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat le keblemre:” a mauzóleum előtt, amelynek falai mögött Kossuth pihen, Kossuth Lajosné és Kossuth Vilma, örökös az örökzöld s a virág. Ezek nem néma sírok. Ezek beszélő sírok. Nem szótlan halottak ők, hanem beszédes halottak, akik vallomásokat tesznek a hantokon át és elmondják az egész magyar históriát. Amikor Kossuthot temették, Ferencz József még a koszorúzást is megtiltotta Wekerle miniszterelnöknek. A végtisztességen nem jelent meg egyetlen miniszter, egyetlen főispán sem, távol maradt az egész főrendiház és mindenki, akinek “királyi kinevezéstől függ a méltósága” — de eljött a magyar nép, az utcákon éjszakáztak, s Korda Miklós iró barátom néhány évvel ezelőtt még őrizte azt a kormos csonka fáklyát, amelyet az édesapja vitt a tízezernyi sokaságban. Ebben a csonthideg földben, ebben a néma kertben minden évtized megteszi a maga kesernyés vallomását. Amikor Mikszáth meghalt, amikor azt a nagy rendet vágta a kaszás, a hivatalos ország térdre omlott ugyan előtte, egyenesen az Akadémia kupolacsarnokából temették, pedig Görbeország nagy palóca akkor már rég óta nagyon keserű ember volt. Felesége és Kálmán fia Horpácson pihen, neki a Kerepesiben teljesedett az utolsó kívánsága. Közös sírban nyugszik azzal, akit életében a legforróbban szeretett, kis Jánoska fiával, akit néhány esztendős korában ragadott el a halál. Minden évtized vall, mesél: mikor Móricz Zsigmond hatvanhárom éves korában elment, csak néhány barát kisérte el utolsó útjára. 1942-ot irtunk, Európa lángban állt. Holtában egyetlen vigasz maradt, az élet különös véletlene, hogy a szemközti sírba 1958-ban nagy barátja, Medgyessy Ferenc szobrász került. Ebben a pasztellszínű, örökzöld befonta Pantheonunkban közös sírban pihen Ady, s az “ídes,” özvegy Ady Lőrinczné, aki tizennyolc esztendővel élte túl Góg és Magóg fiának távozását. Az ember az Értől indul el, befut a szent nagy óceánba — a Kerepesi szinte moccanás nélküli hatalmas csendességébe. Az Ady sírja mögött a váradi Vak Gyulához hasonlatos kőalak áll egy síremlék talapzatán: Radics Béla cigányprímás már az elyziumi mezőkön hegedül. Az életük széttépte őket, még a halál sem hozta össze Jókait és első feleségét, Laborfalvi Rózát, aki a nagy mesemondónkat a szabadságharc után rejtegette, megmentette. A magyar forradalom nagy aranyembere Ady és Blaha Lujza közelében pihen, s az álmodótói messze, Semmelweis Ignácnak, az anyák megmentőjének és Reviczky Gyulának, a szomorú költőnek a sírja mellett nyugszik Laborfalvi Róza, forradalmunk egyik nagyasszonya. “Édes lelkem! Kedves Fülemilém” — irta 1889 júliusában, utolsó levelében Pászai Mari a borongó kedvesnek, Reviczky Gyulának. A költő már a halálos ágyon bontotta fel a levelet, az életben nem találkoztak többé de a halálban sem, mert a kedves, dalos fülemile Babits-csal szemben nyugszik, Jázsai Mari pedig Erkel Ferenc sírjával szemben, szomszédságában annak a nemesen egyszerű márványemléknek, amelynek néma pompája a magyarok festőjét, a grúzok nemzeti illusztrátorát, a cári udvar piktorát idézi fel: “Zichy Mihálynak — a Zichy nemzetség.” Itt minden kő irodalom, minden árny történelem, suttognak elsuhant évek, századok, egy-egy csendes lépés a sirkertek közt, s históriánk egy-egy fejezete bukkan elénk, bontakozik ki a francia impresszionista festők vásznaira emlékeztető tájból. Mennyit mond e név, Erkel, szinte zengeni érezzük Himnuszunkat, vagy Tiborcz keservét; mit felidéz az az egyetlen szó, amelyet egy fekete márványra véstek; Munkácsy. S szinte lovak vágtáját, paták dörgését, a lőpor kesernyés szagát érzem, amint olvasom a múltba hanyatló nevet: Klapka. Amit egy nép létrehozott, amit egy nemzet a világnak adott, amit egy kultúra a néző vagy olvasó elé terített itthon és odakünnt, annak a nagyjai mind itt vannak vagy visszajöttek az akácfás téli földbe. Petőfi hiányzik, csak a Múzsája van itt, felesége, Szendrey Julia, aki Petőfi szüleivel, a költő István öccsével, és Petőfi fiával együtt pihen egy távoli sírban, amelynek emlékművén vasból font hideg koszorú van. A koszorún a vasba vésett szavak: “A magyar vendéglősök országos szövetsége. A jó öreg korcsmárosnak, 1913. március 15.” Utolsónak szegény boldogtalan Petőfi Zoltán ment el, két évvel Szendrey Julia után, 1870-ben. S az, aki nincs jelen, s már soha többé nem lesz, valamely csodálatos földöntúli szerelemből születhetett. Petőfi édes apja 1791-től 1849-ig élt, édesanyja, Hruz Mária ugyancsak 1791-ben született, s 1849-ben halt meg — ugyanebben az esztendőben ment el a fiú, az apa, s az édesanya. Reviczky még üzen szellemhangokon a sírjára vésett szavakkal: “A világ csak hangulat.” Kosztolányi még suttog a siri homályban: “Elmúló | életem | hajnala, I alkonya, | halkuló, nem múló | hallali | Ilona.” De József Attila már dörögve szól, a sírok felett átzengő hangja az “Uj nép, másfajta raj”-róL beszél. Ez az uj nép, a másfajta raj vesz körül engem is a sírok csendje után, túl a falakon. RUFFY PÉTER RÉGI ÉS JELENLEGI FIÓKTISZTVISELŐK FIGYELMÉBE A Hungarian University Association néven működő szövetség egy éve jelentette meg az első magyar WHO’S-WHO előzetes kiadását, amely 2500 nevet tartalmazott. A tervek szerint egy bővített kiadás 1963 év elején angol nyelven jelenik meg 10-15 ezer személy részletes adataival. A gyűjtemény az Egyesült Államokban és külföldön élő magyar és magyar származású személyek életrajzát fogja tartalmazni, akik az irodalom, művészet, sport, üzleti élet vagy jótékonyság terén kiemelkedtek az átlagból és mindenképen méltók arra, hogy nevük és elért eredményeik egy ilyen gyűjteményes műben meg legyen örökítve. Igazgatóságunk a könyv szerzőinek ajánlatát elfogadta s a műben megörökíteni kívánja minden fióktisztviselő emlékét, aki ugyanazon tisztségben 15, különböző tisztségekben 25 éve szolgálja fiókján keresztül az Egyesületünket. Kiterjesztette ezt a lehetőséget Igazgatóságunk az egyesületünk társadalmi, sport és kulturális mozgalmaiban buzgón tevékenykedő tagjaink részére is. Az életrajzi adatok összegyűjtése egy KÉRDŐÍV kitöltése alapján történik, melyet készséggel küldünk meg minden tagtársunknak aki arra az Igazgatóságunk határozata értelmében jogosult. Nevét és pontos címét a központi elnöki hivatalnak jelentve kérje a kérdőivet. Előrebocsátjuk, hogy az életrajzi adatok közlése a WHO’S WHO műben tagtársainknak kiadást nem jelent s a könyv megvásárlása sem lesz számukra kötelező. A kitöltött kérdőíveket a központi hivatalba kérjük vissza küldeni, mert azt egybegyűjtve küldjük a WHO’S WHO szerkesztőségbe. A feldolgozott életrajzokat jóváhagyás végett kiküldik, mielőtt nyomtatva lesznek. A mü gyakorlati célja, hogy sokan találják meg rokonaikat, ismerőseiket. A közös szakmájukat felfedezhessék és segíthessék egymást. Az is előnye a műnek amit az amerikai társadalom előtt nyerünk, mely ilyen könyvekből szerzi ismereteit és alkot véleményt nemzeti és társadalmi csoportokról. Nyilvános könyvtárakban lesz elhelyezve a mü egy-egy példánya mely olyan hiányt pótol amelyet a többi nemzetek már régen elvégeztek s amely nagyban hozzájárulhat értékeink megörökítéséhez, feltárásához és azok megbecsüléséhez. Fióktisztviselőink, munkásaink kérjenek mielőtt KÉRDŐÍVET. Határidő 1962 December 31.
