William Penn, 1957 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1957-02-06 / 2. szám
1957 február 6. SECOND SECTION William Penn SECOND SECTION 1-SŐ OLDAL AKÁCOK Van köztünk, kit a fenyők hívnak, Van olyan, kit jegenye vár, Vannak, kik minden kínt elbírnak És mégis, égő könnyet sírnak Ha virág nyit egy almafán . . . Van köztünk, aki újra kezdte Kiégett, feldúlt életét És a tegnapot eltemetve Magas kőfallal kerítette Feledni vágyó új szivét. A kőfal állt, — elmúltak évek Amíg egy nyári éjszakán Egy kósza szellő arra tévedt, Akác-illata lett az éjnek S úgy dőlt a fal, mint a kártyavár Mert az akácfák elkísértek Amikor minden elmaradt A hegyre föl utánunk néztek És lent a völgyben utolértek Hogy még valamit mondjanak Csak annyit, hogy ők nem búcsúznak, Mert amíg élünk, van remény Akácok másutt is virulnak És lesznek köztünk, kik tanulnak Az akácfa történetén . . . * * * Kétszáz éve, hogy gyalogszerrel Elindult egy magyar diák Merre a nap száll, üres zsebbel Tanulni vágyó, szomjas szívvel Rótta az országút porát Mindent meg jegyzett, amit látott S minden nap látott uj csodát Bejárt műhelyt és gazdaságot, Tanulva épített egy álmot Tessedik Sámuel diák. Mint gyermek, ki anyjának szánja A rét legszebb virágait Úgy nézett minden újításra. Hogy a nép, ki öt visszavárja Enyhítse véle gondjait. Erlangen, Jéna, Berlin, Halle A diákból papot nevelt Messze ismert volt tudós híre Az aranykapu nyílt előtte Tessedik mégis hazament Hogy építsen egy uj világot Hol ismeretlen a nyomor Isten szolgája nekilátott Ásott, kapált és talicskázott A sziktől átkos parlagon. És szállt a hír: — “Csodák történnek A szarvasi parókián A pap hernyói selymet szőnek Fűmagot vetett legelőnek És körte nőtt az almaián! Darazsai ládákban laknak, A kamrája mézzel tele A pap földjén kétszer aratnak A gyermekei gyapjút fonnak És sajtot hord a szekere!”— Így harcolt ő az ínség ellen Nagy tudással kis őrhelyén És követték őt egyre többen Jutalmuk zöldült a kertekben A munka, s jólét szigetén. Uj kőtemplomot építettek És emeletes palotát. Nem maguknak; — a Jövendőnek! A világon a legelsőnek Gazdasági szakiskolát. Tessedik magához hivatja Külföldi tudós társait Latin mondókát elhajítva Szabadban, munkával tanítja Rongyos jobbágyok fiait. De hátra van még egy csatája: Termővé tenni a sziket Tizennégy módon is próbálja, Éveket áldoz; mindhiába A szik nem terem életet. Történt, hogy fiár diák a kertben Gabonavermet égetett, Míg a tűz égett őrizetlen Fű, virág, bokor széles körben Izzó, parázsló máglya lett. Egy napon, már a tavasz ébredt Tessedik ismét arra járt S ahol az üszkös folt sötétlett A halálból feltört az élet Egy apró zöld hajtást talált. Közel hajolt, hogy jobban lássa Azt a furcsa kis zöld csodát: A disz-parkok kényes virága, A méhek “Robinia”-fája Túlélt tüzet s a tél fagyát! Úgy hozták be Amerikából A krumpli és dohány után Díszfa, melyet mindenki ápol S nem hitték a Robíniáról Hogy egyszer itt otthont talál —“Mennyi szívósság! Mennyi élet! . . . Hátha, a sziken is megél!?”— És kezdődött a nagy kísérlet Pár év múlva derékig értek Az ő fái a szik helyén Majd elindidtak hússzá láncba Mint győzhetetlen hadsereg Harcoltak szikkel szárazsággal A futóhomok hullámával S hódították a szíveket Belekerültek a nótába Ott álltak minden ház előtt Törzsükből lett a bölcső fája A munkás élet száz szerszáma S ők őrizték a temetőt. Már nem hívták Robiniának Csak a tudósok könyvei A nép sohasem hívta másnak Csupán “Fürtös Magyar Ahác”-nak S mai napig így ismeri. Mert magyar ö . . . Míg köt testével, Magyar a sors, mit örökölt Odaköti öt száz gyökérrel Dallal, csókkal és napsütéssel Az a megszentelt drága föld . . . * * * Van köztünk, akit elkísértek Azok a régi, régi fák Fák és szívek örök testvérek Megőrzik amit belevéstek Megértik egymás sóhaját. Ha majd hallod: hiába vártál Hogy az út régen elveszett Hogy szétszórtak a szelek szárnyát Szent György meghalt, — győzött a sárkány Elfogyunk... s elvégeztetett Ha majd mondják, hogy elpuhultunk, Nagy örökség ... és nincs utód . . . Sohsem vagyunk, mindig csak voltunk, A jólét jött, mi megalkudtunk S minden nagy álmunk tréfa volt: Gondolj az akác csodájára És hogy míg élünk van remény Mert semmi sem történt hiába Van még Istennek akácfája És kihajt a szik közepén! Pittsburgh, 1956. július CSÁKVARY ZOLTÁN
