William Penn, 1957 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1957-04-03 / 4. szám
14-IK OLDAL William Penn_________________________ 1957. április 3. MI AZ OKA annak, hogy többek között a Brigitta Spital menekült lakói ma már csüggedten, elkeseredett arccal járnak-kelnek, vagy különböző csoportokba verődve tárgyalnak egymás között? Szülte emlékeztet a látvány a forradalmat megelőző időkre, a kommunista Magyarországon. Mint szemlélő feltettem magamban, hogy papírra fektetem a látványnak is oly szomorú elkeseredés okait. Egyik ezek közül a lassú szállítás kérdése. Természetesen nem szeretném megbántani egyik befogadó országot sem, csupán egy fontos kérdésre akarom Írásommal felhívni az erre illetékes szervek figyelmét. Egy percig sem szabad szemelől téveszteni, hogy akik a vörös terror borzalmai elől ugyan ezrével menekültek szabad földre: tizenkét éven keresztül mesterségesen roncsolt idegzetű emberek. Ha ezt a tényt tudomásul vesszük, már nem csodálkozhatunk többé, hogy a menekült magyarok türelmetlenek s már-már a határon túlmenően követelődznek. Különösen természetesnek tűnik ez, ha az erre vonatkozó tényeket közelebbről megvizsgáljuk. November negyedikétől kezdődően, miután egy kicsiny nép szabadságharcát bestiális módon szétzúzta egy kettőszázmilliós nemzet; me,gindult a menekültek áradata a szabad Ausztria felé. Szinte kettő hónapon keresztül feketélett Burgenland hóboritotta területe a beáradó sokezres, elcsigázott, menekülő tömegtől. A Vörös Keresztes segélyszervek, gyakran még az istállókat is kénytelenek voltak felhasználni menedékhelyül. Ám ezekben a hetekben senkinek sem jutott eszébe zúgolódni a szalmazsák, vagy éppen a szalma fekvőhelyért. A hosszú rabság után elnyert szabadság boldog érzése túltelítette az embereket. Olyan csekélységekkel, mint szalmazsák, húsz vagy száz ember egy szobában, a hiányos, vagy alig élvezhető koszt, dehogy okozott csalódást még akkor. Számtalanszor elhangzott az a kijelentés: “akár fát is vághatnának a hátamon; az a fontos, hogy szabad földön vagyok.” Ekkor jöttek a tervezgetések. Ki az Egyesült Államokat, Dél- Amerikát, ki Ausztráliát, Canadát, vagy éppen Európát választotta újrakezdett élete végcéljául. Persze mindenki csak párhetes átmenetnek tekintette ausztriai tartózkodását és nem igy történt. Hol vagyunk már a heteknek hitt türelmi időtől? E cikk írásakor 1957. március 23-at Írunk és az idegek tulfeszitése elpattanással fenyeget. Persze még három-négy. hónap után sem kellene ennek igy lennie, ha a kezdetlegesnek hitt lágerélet nem állandósult volna. Teljes bizonyossággal állítom azonban, hogy a vád ezért nem az egész világot illeti. Jelen esetben egy kiragadott példával szolgátok, mely példa a Bécs XX. kerület Stromstrasse 34 szám alatti magyar láger. Ebben a lágerben a kanadai Vörös Kereszt teljesítene emberbaráti szolgálatot, ha . . . Természetesen tisztában vagyunk azzal, Ijogy jelen életünkben nem kívánhatunk magunknak kulturemberekhez méltó körülményeket mindaddig, mig kétkezünk munkájával otthont nem teremtettünk magunknak. De ahhoz talán van némi jógiink, hogy a világ minden tájáról érkező szeretet adományt számom kérjük azoktól, kik úgy gazdálkodnak e javakkal, hogy ténykedésükben a humanizmusnak még árnyalata sem található. HOGY MIÉRT? Szomorú tény, de kanadai Vörös Keresztes ruhában a lágert vezető kis csoport csaknem minden tagja — nem a menekültek mellett, de ellenük van. Erre nézve szolgáltassanak bizonyítékot a következő tények: Mióta a láger vezetését a kanadaiak átvették, a drága anyag felhasználása mellett nagyobb mennyiségű étel megy a moslékba, mint a menekültek gyomrába. Ezért több felszólalás de éhségsztrájk is történt a láger lakói részéről nemcsak hogy eredmény nélkül, de nyomdafestéket nem tűrő szavak hangzottak el a kísérlettel kapcsolatban. De először mégiscsak azt akartuk elhitetni magunkkal, hogy talán a szakács főzési tudománya egyenlő a semmivel. Ám felháborodottan tapasztaljuk naponta, hogy a meglévő anyagból ugyan az a szakács: finomabbnál, finomabb inyencfalatokkal traktálja — nyilvánosan a kanadai láger vezetőségét. KI HÁT A BŰNÖS? Azok-e akik nem kívánják orvosolni a felsorolt körülményeket? Vagy a szakács-e, aki mosléknak valót főz az általa csavargóknak nevezett magyar menekültek részére? Hogy a menekültek lelki feszültsége még érthetőbb legyen, beszélnem kell anyagi körülményeikről is. Egy ember havi pénzbeli juttatása 30 Schilling és napi 5 drb. cigaretta. Mivel azonban a menekültnek szükséges villamos költsége, (:mely Ausztriában igen drága — oda, vissza Schilling 3.80:) valamint levelezése is van: a napi egy schillingből élelem pótlásra semmi sem jut. Fájdalmas ez még azért, mert a felnőttnek főzött ehetetlen ételt kapják a gyermekek is. Ez a tény ha nekünk fáj: elképzelhető, hogy milyen elkeserítő lehet a szülőkre nézve. Hátra van még a ruhaosztás kérdése. A kanadai Vörös Kereszt kezelésében van egy hét lakattal zárt uj és régi ruharaktár. Ezekből azután hova utazás szerint részesülnek a rászorulók. Ha Canadába megy valaki; szemet gyönyörködtető elegáns uj holmit láthatunk rajta. Ám ha történetesen a U.S.A.-ba készül, egy lekicsinylő kézlegyintés kíséretében, rongyai helyett csak rongyokat kaphat magára. Gondolkozásra késztet az, hogyha véletlenül Canada nem szimpatizál az Egyesült Államokkal, miért kell ezt a menekültekkel is éreztetni? Nem is beszélve arról, hogy a Vörös Keresztes szolgálat tekintet nélkül nemzetre, pártra és felekezetre: emberbaráti szolgálatra hivatott. Sok minden apróbb-nagyobb szomorú tény kívánkozik még toliam alól a papirosra, de túlságosan hosszúra nyúlna cikkem. Inkább arra kérek bárkit aki kételkedő, hogy inkognitóban látogasson el a Brigitta Spitálba. Ha csak egy hetet próbál; saját bőrén tapasztalva fizethet aztán keserves tandijat hitetlenkedéséért. MNB * * * . A fenti cikket, a Brigitta láger egyik lakója irta, az én egyenes kérésemre. Személyesen győződtem meg arról, hogy a cikkben foglaltak minden tekintetben megfelelnek a valóságnak. Sőt, szerény véleményem és tapasztalatom szerint, a cikk Írója nagyon is leszeliditette az ottani állapotoknak megfelelő igazságot. Magyar kötelességemnek tartottam, hogy az ott tapasztalt ázsiai állapotokra felhívjam az illetékesek figyelmét. Remélem és hiszem, hogy közbelépésemnek meg lesz a kívánt eredménye. Révész Kálmán Csák Lajos és Kosa Juliska esküvője CSÁK LAJOS és KÓSA JULISKA január 20.-án esküdtek egymásnak örök hűséget a new brunswicki, Somerset utcai magyar református templomban. CSÁK tagtársunk a Camp Kilmer-i menekült táborból hozta ki sziveválasztott j át. Mrs. CSÁK Mátészalkán született és 1956. december 21-én érkezett Amerikába. Jelenleg Trentonban, a S. Clinton utca 900 szám alatt lakik a fiatal pár. Mindketten tagjai a trentoni 13.-ik (V.) fióknak. Mi is szívből gratulálunk és sok szerencsét kivánunk!
