William Penn, 1956 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1956-03-07 / 3. szám
Az egyesült VERHwfATAK LAPJA és RÁKÓCZI SZEMLE AZ ÚJVILÁG MAGYARSÁGÁNAK LEGNAGYOBB PÉLDÁNYSZÁMBAN MEGJELENŐ LAPJA Vol. XXXIX. 1956 MÁRCIUS 7. 51 NUMBER 3. Mire emlékeztessen bennünket Március 15? Olyan történelmi éveket, évtizedeket élünk, amelyben lassan hozzászokik az emberiség, benne a magyarság idegrendszere is a nagy eseményekhez, a vérontáshoz, a háború szörnyűségeihez. Nehéz ilyen időszakban múltból elővett történelmi események méltatására felhivni a magyarság figyelmét, érdeklődését. Annyira leköti jelen tragédiája, saját életén szerzett tapasztalatai nagyobbak, többetmondóak, mint történelemkönyvek vastag betűkkel' nyomtatott oldalai. Napjaink eseményei talán nagyobb méretűek, sokkal tragikusabbak, mint sok ünnepnap, melyek emlékének a mai napig díszes műsorokkal adózunk. Ki tudná ma az otthoni magyarok és az itt élők egy részének részvétét és borzadását felkelteni azáltal, hogy eléjük festi a tatárjárás szörnyűségeit, az ártatlan lakosság rémületét, égő falukat, országút piszkában menekülő civilek verejtékezését, amint megmentett vagyonkájukat cipelik batyukban a hátukon, — vagy még a félelmetes török szultánok janicsárait is ki tudná úgy ecsetelni a mai magyarok elképzelésében, hogy azok ne tudnának akár a saját, akár a szomszéduk életéből egy még borzasztóbb háborús emlékkel válaszolni?! Szultánok helyett uj barbárok gyűlölete, öldöklése, uj Dzsingiszkánok és Szüle j mán ok dühe tiporta le a 20- ik században Magyarországot . . . És a Dugonics Tituszok, Kinizsi Pálok és Hunyadiak uj név alatt védték és védik- ismét Nyugat-Európát... mint már annyiszor! Ma már nem mesélnek apák és nagyapák meleg téli estéken az asszonynépnek és gyermekeknek kiszinezett, vagy leszeliditett apró háborús epizódokat, mert a Sztalin-gyertyák fényében bombázott városok tüzpok Iában ugyanolyan tüzvonallá váltak az ártatlan civilekkel -teli polgári lakóhelyek, mint az országutak, ahol milliók gyalogoltak, menekültek, fagyoskodva, dagadt lábakkal, csecsemőket szorongatva magukhoz, s mint a nyakig sáros utszéli árkok, ahová a géppuska tüze elől Nemzeti dal. Talpra, magyar, hi a’ haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés., válaszszatok! — A’ magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk. i Hol sírjaink tíomborúlnak, Unokáink leborúlnak, És áldó imádság melleit Mondják el szent neveinket A magyarok istenére Esküszünk« Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk. Petőfi Sándor dugták fejüket katonák és civilek egyaránt. Egy uj Mohács után, immáron második évtizede nyög idegen uralom alatt hazánk. Minek néz elébe? Ki volna elég próféta ahhoz, hogy feleletet adjon reá?! Újabb 150 esztendő, vagy atombombák segítségével egy uj “Buda visszafoglalása”, hogy azután a semmiből kezdjen egy uj életbe ismét a magyar? . . , aki majd megmarad ... ha megmarad valaki . . . Hordták annakidején ki Törökországba a magyar fiatalságot, gyermekeket, hogy jó töröknek, mohamedánnak neveljék fel őket . . . S viszik ma is. Ültetik mindenféle eszközökkel az ártatlan szivekbe az istentelenek tanait. Egyetlen reménységünk az, hogy, ha visszatekintünk hazánk történelmére, lehetetlen, hogy észre ne vegyük, hogy az Isten mindig nemesitette a nyomor gáttá tás ideje alatt a magyar lelket, mélyült a hazaszeretet és összetartás a megpróbáltatások terhe alatt. S ha lassan is, de kiforrott a tiszta hazaszeretet, amely azután nemcsak csiszolt szavakból állott, de tettekbe kívánkozott. Nagy történelmi dátumok elveszíthetik régi jelentőségüket a mai vas-függönyökkel teli világban, — de március 15-e sohasem fogja! 1848. március 15-e az a nap a magyar történelemben, amely egy olyan összefogást, a magyarságnak olyan csodálatos egy szívvel való dobbanását, testvéri egymásratalálását és komoly hazaszeretetét bizonyította be, amely páratlan hazánk történelmében. Sem előtte, sem azóta nem volt annyira egy a magyar! Budának a törököktől való viszafoglalása után a 18-ik, 19-ik század lassan építgette, simogatta a sokat szenvedett magyar lélek útját. Szivárgott európa többi országaiból is az uj szellem, mely a “szabadságért” szót himezte zászlajára, mely egyenjogúságot és vallásszabadságot hirdetett . . . Martinovicsok születtek és haltak vértanú halált hazánkban is, amig bontakozott, éledezett a tespedt, vagy megrémített magyar érzés. Forrott Európa, mint egy nagy katlan, Napóleonok arattak dicsőséget dicsőség után, szenvedtek bukást, bukás után, császárságok születtek és királyok végeztettek ki . . . Polgárháborúk polgárháborúkat követtek. S mindez hatással volt Magyarországra is. Először károsan. A külföldi események hátráltatták az 1791-ben alakult Reformmozgalmat, a Mária Terézia-féle vám rendszer megakadályozta teljesen a gazdasági fejlődést és a legfontosabb ujitások is elmaradtak évről-évre. 1807-ben gúnyos megjegyzések és kikacagás fogadta csak Felsőbükki Nagy Pál előterjesztését az országgyűlésen, amikor a jobbágyság terheinek enyhítését sürgette. A devalváció után azonban az elkeseredett, gondolkodó magyarság a tettek mezejére lépett. Ha nem talált megértésre és meghallgattatásra a felsőtáblánál, maga próbált hazáján segíteni, úgy, ahogy tudott. Itt kezdődik meg a nagy magyar főurak, vezetőszemélyiségek cselekedeteinek arany lapjai a 19-ik század történelmének könyvében, — amely cselekedetek érlelték, mélyítették az akkor felcseperedő, diákoskodó későbbi márciusi if jakban a hazaszeretetet. Könyv tárat alapítottak, megvalósult a Magyar Nemzeti Muzeum, gazdasági iskola (Folytatás a 2-ik oldalon)
