William Penn Life, 2000 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2000-03-01 / 3. szám

agyar Nyelv.

hazának. Nemcsak neve maradt halhatatlan, de halhatatlanok azok az alkotások is, melyeket Ö oly bölcsen nekünk "kései utódoknak" ajánlott. íme befejezésül egy részlet a Lélek halhatatlansága cimü monumentális alkotásából. Kérem, olvassák el többször.. .. Figyelemmel, odaadással, és mélységes odafigyeléssel az alábbiakat:

Lenni, vagy nem lenni? - Kérdések kérdése!

A lynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.

A így kérdés, amelyet, ha mélyen vizsgálok,

Még több mélységeknek mélyére találok.

Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt,

S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt.

Érzem nemes voltom, érzem gyengeségem,

S reményem béborul és derül kétségem;

S mikor a mozgó sárt az égig emelem,

Az isteni lángot egy porban nem lelem.

Csillagok közt hordnak éteri szárnyaim,

De a sir partjára húznak ön-lábaim;

Az ég s föld között függök utoljára

Én, angyal meg állat, vagy csak por meg pára.

Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem: S ha nem leszek, csapás volt az élet bennem, És ha el kell múlnom, mi szükség volt élni? Egy elveszendönek miért kell remélni? Azért?, hogy ezer haj, bú, betegség között, Mint egy számkivetett és mint egy üldözött, Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé,

Egy méltóbb országba, s mégse menjek belé? Legyek, hogy szenvedjek? - és bánjam létemet? Reméljek, de ez is gyötörjön engemet? így, örök semmiség! Óhajtlak tégedet,

Vedd vissza méhedre vexált gyermekedet, Boldog! Százszor boldog, aki nem született, Aki nem Ízlelte meg még az életet!

De jaj! Aki egyszer van és kezdett lenni, Örök halál annak semmiségbe menni.

Ha nem lévék vala, e nagy jót nem tudnám,

S a nem es mért halál karjain aludnám De az élet bennem mihelyt szikrát vetett Fellobbant a hozzá vonzódó szeretet.

Létei! Te mennyország ezer ínségbe is,

Nemlétet! Te pokol meg nem érezve is,

Itt állok virágzó éltem szigetjében Egy kőszikla-tornyán a hab közepében,

Itt érzem partotok kétes messziségét,

Az én lételemnek folyását vagy végét.

Alattam a káosz bögö torkolatja Az el •mtumokfogát csattogtatja,

S varázsló bal kezét sárgán nyújtófelém,

Elveszel! - így ordit, s rémülést önt belém.

De kárpitja alól a kék reménységnek A testvér csillagok mosolyogva égnek,

Biztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek.

S ha elvész is e test, jobb részemmel élek.

S érzem, hogy lelkemnek tehetségi nagyok Hogy én afö-lélek helytartója vagyok,

Hogy már e földön is több vagyok baromnál, S tán messzi reményem több csupa álomnál. Érzem, hogy ha itten betöltőm helyemet,

Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet,

S igy lebegvén az én Urnák trónusáig, Kilátok az örök létei központjáig,

Hol eredetemnek kezdetét fellelem S a végtelen idők kerekét képzelem.

Isten! Akit fednek általlátszó leplek,

Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek.

Add vissza a tőlem lehányt istenképet Melyet a makacsság orcámról letépett.

Nem! Hanem a kevély alázatosságnak A rendetlen széltől forgó okosságnak Csalóka mive ez! - Bocsáss meg, Istenem!

Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem;

Hogy az igazságot keresvén tántorgók;

A tetöled adott lámpásodnál forgok,

Mely, mikor megbotlom, jóra akkor vezet,

S azon pontban érzem a mennyei kezet.

De itt ezt kérdheti egy világ-polgára:

Hogy jutott minden nép ennek tudására? Barátom! Hányd fel bár a könyvek osztagát, Meglátod, hogy egy nép sem formálta magát, Egy ember, egy nem köz-lélek, egy isteni, Szokatlan erővel felruházott zseni Látta, amit mások nem láttak, s a vadon Népnek előadta szelíden, - szabadon.

A gyenge fél hitte az erősnek szavát,

S nem tudva érzette önnön maga javát:

Látta, hogy a szive nem kiált ellene,

S hogy ez az ö nemes sorsához illene.

Vagyis, amely bimbót nyerses természete Még béburkolt kérgek alatt rejtegete,

Mihelyt egy boldog fény, s meleg kifejtette, Mindjárt magáénak vallotta- s szerette.

Én ugyan állitni nagyon merészelem,

Hogy régibb út a hit, mintsem az értelem,

S hogy minden nép előbb lett teológussá, Mint kételkedővé, vagy filozófussá.

S miután első - és e tiz évvel későbbi cikkünkben is vele foglalkoztunk, illő módon, hozzá is szólva, a tőle kölcsönvett gyönyörű szavakkal fejezem be magyar oldalmunkat:

És én, aki olyan szerencséssé lettem,

Hogy ily nagy lelkek közt virtusid zenghettem, Bocsánatod kérem rebegö nyelvemről,

Elmém szűk voltáról, s kis tehetségemről,

Amely ha birt volna szivemnek lángjával Versenyt futott volna a szelek szárnyával.

De bár talentomim nem tüzesek, s nagyok,

S hazám lantosi közt középszerű vagyok;

Az az önnönérzés emeli toliamat,

Hogy még méltatlanra nem fogtam lantomat.

S hogy most is egy méltót magasztalt énekem,

S ennyi, nagy, bölcs, csinos hallgatóm volt nekem.

16

Willi» Pen Lile, March 2000