William Penn Life, 2000 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2000-03-01 / 3. szám
Csokonai Vitéz Mihály egy 1 8.-ik századi “ jámbor magyar” - II. rész ' Kerékgyártó Barbara A sok csalódás elöl a természethez menekülő költő egyik legértékesebb lírai vallomása ESTVE cimü verse, melynek szépségét a hangulatos tájleirás, a nyíltan bíráló, gazdag eszmei tartalom művészi egybefonódása adja. A költö vonzó színekkel festi az em-beriség ősi, boldog állapotát, mikor még csak a természet szabott törvényt az embereknek; kétségbeesetten menekül a csendbe, s hívja segítségül e csendes melanchóliának kedves rejtekit." Odafigyelve, mi már a 21.-ik század küszöbén élő emberek, mélységes csodálattal, (egyetértéssel?) olvassuk ezeket a sorokat: Bódult emberi nem, hát szabad létedre, Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? Tiéd volt ez a föld, tiéd volt egészen, Melyből most a kevély, s fösvény dézsmát vészen. Mért szabtál hát határt önfiaid között, Ládd-é, már egymástól mind megkülönbözött. S az enyim, - a tiéd, - mennyi lármát szüle, Miolta a MIENK nevezet elüle. Nem volt még koldusa akkor a törvénynek Nem született senki gazdagnak, szegénynek, Az igazságtevő határkő, és halom A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sok lármára, Mert az eleség volt mindennek határa. Nem birt még a király húsz, harminc milliót Nem csikart ki tőlük dézsmát és porciót, Melyből boldogokká tudja őket tenni, Azaz tonkin fészket legyen miből venni. Nem bújt el a fösvény több embertársától Hogy ment legyen pénze a haramiától,- Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett-, Mert gonosz erkölccsel senki sem született! Csokonai kóborlása során Komáromba kerül, ahol megismerkedik Vajda Juliannával, egy gazdag komáromi kereskedő leányával. Szerelemre gyullad iránta, akit verseiben Lilla néven nevez. így tágul Csokonai eddig is színes lírája a boldog szerelem dalaival. A Lilla dalok egyik gyöngyszeme: A Szépek Szépe cimü. íme egy "szépséges" rész belőle: Ti élet balzsamát lehellö leányok A szépség tüzénél olvasztott bálványok, Kiket imád sok szív, áhitva reszketvén, S fellobbant oltárán a tömjént égetvén, Oldjátok le rólam gyarló kötést eket! Nem tudlak imádni többe benneteket; Mert minden szépséget, amellyel hóditátok, Már az egy Lillában bésummázva látok! Állj ki irigy! Találj mocskot tagjaiba, Nézd legkényesb ízlés! - van-é benne hiba ? Ha valamelyk részét hibásnak mondjátok, Hibáztok! A szépet rútnak gondoljátok.Ha tőlem kérditek: "Mi szép?" - azt felelem: Én a szépet, s rútat olyjormán képzelem, Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik, Ami benne meg nincs, az rútnak mondatik. Megható erőfeszítéssel keresett állást a Dunántúlon bolyongva, hogy Lillát feleségül vegye. Távollétében azonban a lányt szülei egy gazdag kereskedőhöz kényszeritettek— A sok csalódás, társadalmi igazságtalanság után a költö most a szerelemben érezte meg a "tyrann-törvényt", amely Lillát is elszakította tőle. Meghatóan szép ódákban zengi el teljes magáramaradottságát, társadalmi kitaszítottságát. O az első költőnk, aki már a maga, saját szenvedő nagyságáról, mellőzöttségéről ir ódái hevületü jóslatokat. A Tihanyi echóhoz és a Magánossághoz cimüek ennek a seholsembántó "önkultúsznak" legszebb fejezetei. Részlet a Tihanyi echóból: Oh, Tihanynak rijjadó leánya, Szállj ki szent hegyed közül. lm, kit a sors annyit hánya, partod ellenébe ül. Itt a halvány holdnak fényén, jajgat és sir elpusztult reményén egy magános fájdalom, Egy magános fájdalom. Migazok, kik bút, bajt nem szenvednek, A boldogság karjain, vigadoznak a kies Fürednek Kútfején és partjain; Addig én itt sírva sírok, és te, Ninfa! amit én nem bírok, verd ki zengő bérceden. Csalódottan, mély fájdalommal bolyongott a Dunántúlon. Az akkoriban alapított Csurgói gimnáziumba végre sikerül helyettesítő tanári állást kapnia. Itt fejezi be valószínűleg a magyar irodalom első legnagyobb vigeposzát a DOROTTYÁT. S ki ne olvasott volna belőle már legalább egy kis részletet. Komikum és humor adnak itt egymásnak kezet: a komikum a helyzet külsó félszegségeit festi hahotára fakasztó tréfálkodással a csufondárosságig; a humor pedig a nevetség mögött lappangó fájdalmas vonásokat teregeti könnyes mosollyal: az öregedni nem akaró, pártában maradt vénlányok szánalmasan groteszk 14 William Penn Ulf, March 2000
