William Penn Life, 2000 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2000-08-01 / 8. szám
Magyar Nyelv eszközhasználat, kard, fakard, bot, pálca, néhol abroncs, a botra támaszkodó gazdag figurázás a jellemző. E tánccsalád eszköznélküli rokonsági körébe tartoznak az ugrós és legényes táncok, amelyeket- a történeti hajdútánccal és pásztortáncokkal megegyezően, - szóló, csoportos, és páros formában is be-bemutattak a csárdákban, vagy csak annak az udvarán. Az 1930-as évek Gyöngybokréta mozgalmában éppen a kanásztáncok kerültek leggyakrabban az együttesek műsorába. Ennek a táncnak számos területen leginkább az üveges tánc, illetve az üveges csárdás elnevezés vésődött be leginkább. A 18.-ik század második felétől ugyancsak nyomon követhető népinemzeti táncstilusunk reprezentatív képviselője a Verbunk. A hadfogadás és hadkiegészités hazai gyakorlata ugyanis nemcsak nevet adott új stilúsú férfi táncunknak, hanem jelentős mértékben hatott a tánc alakulására és lényegesen meghatározta annak további életét is. (A német Werbung jelentése: szerzés, édesgetés, csábitás.) Joggal feltételezhetjük itt azt is, hogy a verbuválás hazai hagyománya és a történeti források által leirt reprezentációs formája elsősorban a huszárezredek keretében alakult ki. Tudunk arról is, hogy a toborzók nőket is alkalmaztak. Eszerint ugyanis dalos lányokat fogadtak fel a verbuválok, akik nótájukkal, s jelenlétükkel még vonzóbbá tették a verbúválást és mint táncpartnerek is kéznél voltak. A Verbunk már korai periodűsában is tökéletesen meghatározta a magyar tánc ideálját, s ösztönözte a kor alkotóit és művészeit is a magyar társastánc megteremtésére, amint erről a csárdás története is szintén tanúskodik. A táncok tanulása megfigyelésből, ösztönös utánzásból, majd tudatos tanulásból állott. A tudatos tánctanulás új formáját jelentették a falvakban is megjelenő tánciskolák. Nyugat Európában már a 16.-ik században megjelennek a táncmester-céhek. Nálunk igazán csak a 19.-ik század elején kerültek előtérbe a tánctanitók, akik az új nemzeti társastánc törekvések mellett a színpadi táncművészeiét is képviselték. Ekkor alkották a néptánc motívumaiból, azok módosított változataiból, külföldi minták hatására az első szabályozott magyar táncokat. Ez a tánctipus egy történelmi kor legjellegzetesebb kifejezési formája volt a társas életben. Mig kezdetben csak Pesten és nagyobb városainkban működtek táncmesterek, addig a 19.ik század második felében mezővárosainkban, majd falvainkban is megjelentek. A Magyarországi Tánctanitók Egyesülete 1891-ben alakult, s kisebb megszakításokkal és névváltoztatósokkal egészen a II.-ik Világháborúig működött. A tánciskolát maga a mester, aki oklevéllel rendelkezett, vagy valamelyik segédje szervezte. A néhány hétig tartó tánciskola végén vizsgabált rendeztek, amelyen a meghívott közönség előtt bemutatták a megtanult táncokat, modemeket és népies mütáncokat egyaránt. A tánciskolák terjedtek ugyan, de az első világháborúig a városi táncok nehezen hódítottak tért. Jó táncos parasztemberek hangoztatták, hogy nekik ugyan nem kell mester. Gyakran meséltek olyan történeteket, hogy egyegy kiváló paraszt-táncos a mestert is "kitáncolta". Azok a magyar mütáncok, amelyeket a táncmesterek tanítottak, a résztvevők abban a formában, ahogy tanulták, el is felejtették. Ami megmaradt belőlük, az csak a motívumok egy része. Az ilyen motívumok azonban az egész magyar nyelvterületen gyakoriak, a hagyományos csárdásban és férfitáncokban, a verbunkban is. Itt a tánciskolákban tanult változatok teljesen hasonultak a hagyományos csárdás és magyar verbunk mozdulatkincséhez. (így például Szabolcs-Szatmár Megyében.) A táncalkalmak legkésőbb megjelenő formája a megrendezett "bál", amely a 19.-ik század második felétől, de főleg a századfordulótól került el falura. Az olyan jellegű bálok válhattak először népszerübbeké, mint a tűzoltóké, ahol iparos, paraszt, értelmiségi egyaránt részt vehetett. Az aratóbál és a szüreti bál a hozzá kapcsolódó szokásokkal együtt * ült népszerűvé és általánossá. A hajdúvárosokban (Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény, Hajdúdorog, Hajdúnánás, stb.) egy-egy utca, vagy város legénysége is rendezett évente két-három alkalommal bált. Maguk választottak bálgazdát, ök intézték a terembérelést, és a cigányfogást. A lányok anyjuk kisérétében jelentek meg ezeken a bálokon. Debrecenben a legjelentősebb táncos összejövetel a gazdabál volt évente egyszer, általában farsang közepén. Fél éven át készült rá mindkét nembeli William Penn Life, August 2000 15 Aratóbál (Ball celebrating the harvest). Vilmos Aba-Novák (1894-1942).
