William Penn Life, 2000 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2000-08-01 / 8. szám
ifjúság. Tizenöt-húsz katonaviselt és nősülendő fiatalember valamelyik felkapott vőféllyel megállapodott, s ők voltak a rendezők. Összeadták a pénzt a terembérlésre az Arany Bikában; (a Fehér Lóban, vagy a Koroná-ban). A parádés bálokon 10- 12 pár nyitotta meg a táncot. A nyitótáncot a táncmester tanította be, erre a lányokat a rendezőség már előre felkérte. A nyitótánc palotás, körmagyar, ritkábban keringő volt. Néprajzi adataink alapján megállapithajuk, hogy a megrendezett bálok legjelentősebb alkalma kezdettől fogva városon és falun egyaránt a farsang ideje volt. A szükebb környezetben lezajló, sokszor csak néhány családot magábafoglaló "batyusbálok", a polgári hatást tükröző "tea esték", különösen farsang alkalmával az egész magyar nyelvterületen általános volt, melyeket különböző névvel jelöltek mindenkor. A bálba, illetve a táncra a legények és a leányok különös képpen felkészültek. Öltözetüket a helyi táncillem szabályozta, s ehhez mindenki alkalmazkodott. Azon a vidéken, ahol színes népviselet élt, a leányok általában nem a nagyünnepi viseletűkben, hanem egy egyszerűbb dísztelenebb változatú öltözékben jelentek meg. A férfiak az évszaknak megfelelő ünnepi öltözetet viseltek, fejükön süveggel, sapkával, vagy kalappal, amelyet rendszerint tollal, bokrétával, vagy virággal díszítettek. A csizmán, mert táncra igyekezett mindenki azt felvenni, a századfordulóig elmaradhatatlan volt a sarkantyú viselése, melynek különböző változatai voltak. A szájhagyomány szerint a századforduló idején azonban már kezdték tiltani a tánc-sarkantyu viselését, mert a táncok forgatagában szagatta a ruhákat. A jó táncosok legszívesebben a zenészek előtt táncoltak, és azt a helyet igyekeztek elfoglalni. Miután egy pár itt kitáncolta magát, hátrahúzódott és ott folytatta, hogy újabb pár kerülhessen a zenészek elé. Ilyen jelenségek figyelhetők meg gyakran a széki táncházakban a Csárdás, vagy Gyimesen a sebes magyaros táncolása alkalmával. Sajátos kurjantások, csújjogatások is tarkították a hangulat tetőfokát, melyeket a különböző vidékekről előkerült népköltészeti gyűjteményeink a 16, illetve a 17.-ik századig visszamenőleg alátámasztanak. Akad köztük olyan is, amelyik az egész magyar nyelvterületen általánossá vált. A táncokat a múltban szigorú táncrend szabályozta. A táncrend általános jellemzője az volt, hogy a mulatság férfitánccal kezdődött, amelyet rögtön friss csárdás követett. A férfitáncot rendszerint csoportosan járták, és ebből alakult ki a páros tánc, amelyet gyakran a férfitánc nevével, például Verbunkkal jelölték. A 20.-ik század elején az általános érvényű táncrend a következő volt: férfitánc és friss csárdás vagy lassú és friss páros. Ezek vonatkoznak a Szatmár vidéki magyar Verbunkokra is, ahol ugyanarra a lassú tempójú zenére párosán is táncoltak, és azt rendszerint szintén egy friss rész zárt le. A Székelyföld nagyobbik részén - Udvarhely, Csik, Háromszék, - táncrend teljesen egyszerű formában maradt fenn. Itt a "székely verbunk", vagy a "csürdöngölö" után következett a lassú, vagy járatos, amelyet a dobogós mozdulatokkal átszőtt, változatosabb sebes, ugrós szökős, cigánycsárdás zárt le. Éjfél után a táncok és a bálok hangulata mindég emelkedettebbé vált. Egyes vidékeken ilyenkor huzatták a hallgató nótákat, amelyekből frissebb dallamokra és táncra is átválthattak. A legények közti összetűzések is ilyenkor történtek. Nézeteltérésekre leggyakrabban az adott okot, hogy nem tudtak a nótán, vagy a lányok táncbavitelén megegyezni. Ilyenkor nőtt meg a zenebiró szerepe, aki rendszerint tekintélyes, erős férfi volt. Reggel felé mind gyakrabban felhangzott a hajnali cigánytánc, hajnali keserves, cigánykesergö elnevezésű dallam, s a táncalkalmaknak a zenészek a Rákóczi-mars húzásával vetettek véget. Mihelyt vége szakadt a táncnak, a leányok rendszerint többen együtt, vagy kísérőikkel igyekeztek gyorsan hazafelé. Előfordult, hogy a legények egy része a rendezőkkel, vagy a mulatósabb férfitársaikkal tovább együtt maradtak, folytatva a vigadást. Ha a legények közül valaki hazament, rázenditett egy-egy "mars"-ra, vagy "kísérő" nótára. A tánc helyiség ajtajáig, egy darabig az útcán is kísértették magukat. A szélesebb értelemben vett alkalmakhoz kötődő táncok sokrétűségével itt most nincs módunkban foglalkozni, számuk végtelen. Teljességre törekvő összefoglalása és bemutatása mindenkor csak a próbálkozás fogalmát merítené ki. Az e táncokat, s ezek művészi változatait előadó népiegyütteseínk előadásaira mindenkor csodálattal nézünk, és sikerüknek úgy érezzük egy kicsit mi is részesei vagyunk. HVft | 16 William Penn Life, August 2000
