William Penn Life, 1998 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1998-06-01 / 6. szám
June 1998, William Penn Life, Page 9 EBES NEMZETE Ell EK EMELVE.:’ Magyar Oldal Magyar Gyermekeknek Kerékgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója Elérkezett a nyári szabadság ideje a gyermekeknek is. Legtöbb helyen bezárták az iskolák kapuját, a gyermekek örómrivalgása utoljára hangzott fel az iskolaudvaron, a jó barátok hosszabban búcsúzkodnak a szokásosnál, mert legtöbbjük talán csak az új tanév nyitásakor üdvözölheti újra egymást. Sokan közülük útra is kellnek majd a nyár folyamán, hogy réglátott nagyszüleiket, rokonaikat meglátogassák. Vagy azok jönnek el hozzájuk, hogy végre több időt tölthessenek unokáikkal, segítve ezzel a szülőket is. Erre gondolva készítettem magyar oldalunkat azon gyermekek számára, akiknek szülei, illetve nagyszülei szivükön viselik gyermekeik magyar nyelvű oktatását. Természetesen ez az oldal csak “apró járulék” lehet ehhez a csodálatos és áldozatos munkához, de lehet bizonyítás is egyben a gyermek számára, hogy ime itt, ennyi angolnyelvű oldal között az “újságban megbújva” van egy magyarul “beszélő” is! - Létező! Élő tehát ez a magyar nyelv! - Mert a gyermek érzékenyen figyel. Vajon nemcsak az ö szükebb családja kivánja-e, hogy olyan nyelvet tanuljon én beszéljen, amin kistársai csupán csodálkozni és ámulni tudnak. Gyermekeknek küldöm az ismert, játékos mesét, amit, ha nem is ilyen megfogalmazásban, de mi valamenyien hallottunk szüléinktől, nagyszüleinktöl, és egy tanulságos, mindannyiunk által oly kedves Csodaszarvas mesét Benedek Elektől, illetve ahogyan mi szeretjük emlegetni öt, Benedek apótól. KEREKECSKE, DOMBOCSKA Nézd csak, itt a tenyerem! Nincsen benne semmi sem. Ha kinyitom - akkor sincs, ha becsukom akkor sincs. De most mutasd, hol a tied? - Most majd én nézek a tenyeredbe! Meglátom, mi búvik benne. . . . O, hát itt sok minden van! - Van egy kis házacska, házacska mellett kertecske, kertecskében kutacska, abból iszik egy nyulacska. Jót ivott a nyulacska. Nézi, a nyúl, nézegeti: de szép ez a házacska! Hogy lehetne bemenni? Házacskában aludni? Körbejárja, kerülgeti - de az ajtót csak nem leli. Itt sincs ajtó, ott sincs ajtó, hopp! - de itt egy kicsi ablak! - Odamegy az ablakhoz, kapirgálja, kopogtatja - aztán bátran bezörget. - Ám a házból egy mérges hang azt kiáltja: Kuvik! Kuvik! Kijár itt? - Zöld a szemem, világit! Megijedt a nyulacska. Ide szalad, oda fút, de előbbre mégse jút. Kerekecske - dombocska - itt szalad a nyulacska. Erre megyen, itt megáll, itt egy körutat csinál. Erre-erre, zöld mezőre, jó forrásra, legelőre. Ide ugrik, oda ugrik - itt elbújik, ott felbukik, bokor alatt megbúvik! Ott nem látja meg a kuvik, aki kicsi házban lakik, s mondja folyton s egyre visit: Kuvik, kuvik - vik-vik(Mészöly Miklós meséje). ■i ■ i Benedek Elek: A Csodaszarvas Messze, messze napkeleten volt egy hatalmas fejedelem. Nimród volt a neve. Sok ezer esztendővel ezelőtt élt Nimród, de híre, neve fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két szép dali vitéznek, akiknek ivadékai a hunok és a magyarok. Arról volt hires Nimród fejedelem, hogy abban az időben, de előtte sem, utána sem, nem volt ember fia, aki úgy értse, s úgy szeresse a vadászatot, mint ö. Amint fiai egy kicsit felcseperedtek, vitte őket is magával. Különösen két idősebb fia, Hunor és Magyar, mindig ott nyargalt az oldalán. Telt, múlt az idő. Hunor és Magyar nagy, erős legényekké, dali szép vitézekké cseperedtek. Nimródnak nevetett mind a két szeme, ha rájuk tekintett. Gondolta magában Nimród: No, ezeket a fiúkat már a maguk szárnyára is ereszthetném. Hadd lakjanak külön sátorban; akkor menjenek vadászni, amikor kedvük tartja. Meg is mondta ezt a fiainak, meg hogy osszák majd meg halála után az ország földjét, gondját egymást közt kölcsönösen. Megköszönték a fiúk az édesapjuk nagy jóakaratát, s másnap kiköltöztek a szülői sátorból, s egy szép, lankás dombnak a tetejére, egymástól nem messze, két sátrat üttettek fel. Ott telepedtek meg cselédjeikkel. Egy este, amikor éppen a lobogó tűz körül ültek, s falatoztak, megszólal Hunor és Magyar azt mondja az öccsének: Te, Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle! - Mondjad, Hunor bátyám. Én örömest hallgatom, mert tőled mindig csak jót hallottam. Az a mondanivalóm, Magyar öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb útra. Nézzük meg, mi van az ország határán túl. Hátha ott még több a vad? - Megegyeztek hát, hogy pitymallatkor indulnak, még pedig nyugat felé. Megukkal visznek ötven-hatvan legényt, a legerössebbeket, s vissza sem jönnek, amig a hó le nem esik. Pitymallatkor csakugyan fölkerekedtek s útközben vadászgatva, mentek, mendegéltek tovább, tovább. Már régen túl voltak országuk határán, s minél tovább mentek, annál jobban tetszett az erdő, a mező, mig végre rengeteg erdőségbe jutottak. Hej, ez kellett nekik. Itt azután volt mire vadászni. Egyszerre csak lámák is egy olyan vadat, amilyent még soha. Csodaszép szarvas volt ez, amilyet emberi szem még nem látott. Szaladt a csodaszép szarvas, mint a sebes szélvész, utána Hunor és Magyar s velük száz dali legény. Tisztásról sűrűbe, süniből tisztásra, hegyeken föl, vizeken keresztül. Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalogatta Hunort és Magyart. Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. El akarták fogni elevenen, hogy hazavigyék édesapjoknak. Mert az idegen földön sem feledték el az édes jó apát.. . . De hiába. Leszállt a nap, alkonyodon s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen.... De ha a csodaszép szarvast meg nem is foghatták, elvezette őket olyan szép földre, amilyent még nem láttak. Köröskörül, ameddig a szemük elért: erdők és folyóvizek. Övig gázoltak fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak, s játszottak a nap veröfényében. Hát másnap mit láttak! Szemük, szájuk elállóit a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másiknál, ott táncolt karikába-körbe egy csörgedező forrásnak a tövén. Szépen összefogództak, lehettek százan, ha nem többen, s úgy keringtek. A körben két nagy lány lejtett, de olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Hunor és Magyar összenéztek, a többi vitéz sem különben. Nem szóltak semmit, de azért tudták, hogy egyre gondolnak mind. Egyszeribe közrefogták a táncoló lányokat, ki-ki egy lányt felkapott a nyeregbe, s azzal - usgyi neki, vesd el magad! - elvágtattak sebes szélnél sebesebben. Hunor és Magyar azt a két lányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Mikor a sátrukhoz értek, ott szépen, gyöngéden leemelték a lányokat a nyeregből és bevitték. Közben magukhoz tértek a lányok is. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar oly szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassanként nekibátorodtak, s nem is bánták, hogy elrabolta őket ez a két dali szép legény. A többi lány se bánta. Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a két lány, akit ök elraboltak: az alánok fejedelmének, Dúlnak a leányai. Annál jobb! Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát. De a lányok is örültek, amikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszik őket feleségül. Még aznap nagy lakodalmat csaptak. Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak, s száz vitézüknek. A helyet, ahol letelepedtek, megfelezték egymással. Napnyugati fele jutott Hunor népének, keleti fele jutott Magyar vitézeinek. Országukat pedig Szittyaországnak nevezték el. Hunortól származott a dicső hun nemzet S Magornak magvából a magyar nép termett; Legalább ezt mondja az ös-történelem, így volt-e, vagy másképp, ne vitázzunk ezen! Legyen bár e dolog való, avag}: költött: Elég az, hogy minket sem a gólya költött! (Jámbor Lajos) 1
