William Penn Life, 1996 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1996-03-01 / 3. szám
Page 6, William Penn Life, March 1996 EBES EJEnZtTEnilEK EMELVE.” Deák Ferenc, A ’Haza Bölcse’ Kerékgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója Az 1848-az idők három legnagyobb államférfia: Széchenyi István, Kossuth Lajos, és Deák Ferenc. Mindhárom életében egy küzdelmes, eredményekben és szenvedésekben egyaránt nagy korszaknak a története tükröződik vissza. Széchenyiről és Kossuthról már volt alkalma olvasóinknak e lap hasábjain olvasni, most Deák Ferencet szeretnénk e cikkünk szűk keretei között bemutatni. Magyar ember Deák Ferencről benső meghatottság és lelkesedés nélkül nem irhát. A lezajlott nagy forradalmi időszaknak bizonyára volt sikerekben és ünnepeltetésben nagyobb alakja, de tisztább, harmonikusabb és tiszteletreméltóbb szereplője aligha. Midőn a "haza bölcsének” nevezték el, nem odavetett frázis volt ez, hanem egyszerű és igaz jellemzése annak a magyar államférfidnak, akit nemcsupán a tapasztalatok tettek aggkorában bölccsé, hanem aki már ifjúkorától kezdve bölcs volt. Feltétlen győzelemhez szokott "hadvezér” volt: mindenekfelett okos és higgadt. Kimeríthetetlen volt a döntő érvekben; s ezeket úgy tudta felállítani beszédeiben, hogy eleve természetesnek látszott a győzelem. Logikához szokott észjárása egyszerre és egészében átlátta a kérdéseket, a "szivéig,” a "veséjéig” látta a dolgok léngyegét, s mig mások himeztek-hámoztak, s keveset mondó szép szavakkal szóltak a kérdésekhez, Deák mindég ki tudta hímezni a sok szó-burokból a lényeget, s bámulatos logikával védte, vagy támadta azt, ami a célja volt. Nem tartozott a mást "lehengerlő” szónokok közé, bár hatalmas ereje volt a visszavágásra. Hiányzott belőle a vágy, hogy másokat megbántson, s hogy gyengén látásukat a tárgyban kipellengérezze. Inkább ellenfelei állításának képtelenségét igyekezett tiszta logikájával megvilágositani. A külső feltételek teljesen hiányoztak arra nézve, hogy mint szónok csupán külső eszközökkel elragadtathatná hallgatóit. Nem volt "kossuthi” megjelenése; alakja középtermetű, erős és zömök volt, arca derült, egészséges "pirospozsgás”, hangja nem volt érces és árnyalatokban gazdag, mindazonáltal szavaiból kiérződött meleg, nagy szivének lüktetése, s a hallgatók kénytelenek voltak Deákkal, a szónokkal együtt érezni. Az ügyek pedig, melyeket Deáknak védeniük kellett mindég komoly természetűek voltak, s megvitatásuknál inkább az ész, mint a szív fegyveréhez kellett nyúlnia. Az értelmi fenség, a páratlan logika, a meggyőződés ereje, a nyelv szépsége és méltósága, mely ezeket a beszédeket mindenkor áthatotta, remekművekké, s őt magát, a "haza bölcsévé” avatták. - S mégsem volt diplomata a szónak mai értelmében. S az a lázas sietés és hevesség, mely Kossuthot a forradalom vezéréve teszi, nincs meg benne. Távol áll tőle a kornak effajta szelleme. Inkább közvetítő és "kiegyeztető”, mint buzdító. Ügylátszik, hogy a veleszületett nyugalom és komolyság szemelte ki őt arra a szerepre, hogy a háborgó indulatok lecsendesitése legyen a feladata. Ilyen lévén a természete, a forradalom alatt nem várhatott rá nagy szerep. Mély bölcsesség rejlett abban, hogy akkor vonult vissza a cselekvés teréről, amikor sem a helyzetet megváltoztatni, sem egyéni, sajátos tehetségeit a haza javára hasznosítani nem lehetett. Államférfiúi nagysága a szabadságharc bukása után, az elnyomatás idején tűnt fel legdicsőbb fényében. Elveiből soha nem adott fel egyet sem, s megtalálta azt a hangot, mely a jogaihoz törhetetlenül ragaszkodó nemzetet a bécsi kormánnyal szemben erősnek, méltóságosnak, őszintének és igaznak tartotta mee. A jogi alap, melyen állott, az igazság sziklája volt, századok hordták össze ezt a sziklát, s a hajótörött nemzet kormányosa ide gyűjtötte össze hiveit. Nem tett semmi különöset, csak várt. A hullámok csapkodását bölcs nyugalommal nézte, pedig óriási politikai harc volt ez, melyet a vezér diadalmasan vívott meg a kard éle és a keserűség áradozó szavai nélkül. Soha államférfiúnak nagyobb győzelem nem jutott osztályrészül, mint neki, Deák Ferencnek. - Egy jogaitól erőszakkal megfosztott nemzetet juttatott vissza a jog fegyverével szinte régi önmagába. Az erőszak elleni bástyákat bevehetetlenné tudta tenni; óvatossággal és szilárdsággal. Ez az erkölcsi fenség, ami benső énje is volt, s amely bűvhatalommal ruházta fel Deákot, erősebb volt, mint az elnyomó Bach-rendszer szuronyerdeje. Ami azonban Deákot, mint államférfiút a legnagyobbak fölé helyezi, az az ő véghetetlen egyszerűsége és igénytelensége: nem ünnepelteti magát egy percig sem diadalmenettel; visszahúzódva és mégis kitartó hűséggel dolgozik terve véghezvitelén, a haza jogainak megvédésén. Nagyságát a külföld politikusai is elismerik, "antik szabású jellemnek” nevezik, akiről csak az őszinte tisztelet hangján lehet beszélni. A szeretetnek és a bizalomnak e minden oldalról való magnyilvánúlása nem a NAGY EMBER-t illette, hanem egy POLGÁR-t csupán, akit sem hir, sem dicsőség, sem magas pozíció nem tudott sohasem elszédíteni. Aki az elsők között volt a jobbágyok felszabadításában, de elsők között a kötelezettségek teljesítésében is. Büszke volt mindenki, aki megyéje országgyűlési követének vallhatta. Emberi és polgári jellemének nagyságára vall, hogy a közügyek terén kifejtett tevékenységéért, sohasem fogadott el fizetést. Vagyonilag független ember volt, s azoknak a szerény igényeknek, amik neki voltak, saját jövedelme teljesen megfelelt. Szabad országnak szabad polgára lenni: ez volt egyetlen vágya, s hogy azzá lehessen, a haza sorsát tartotta mindig elsődlegesnek. Az úgynevezett "nagy emberek”-nek igen gyakran két arculatuk van: mások a nyilvánosság előtt, s mások a család és ismerősök előtt. Ott kiváló tulajdonságaik fényében ragyognak, s minden eszköz e fény megtartását szolgálja. Itt, a család és hozzátartozók előtt pedig, napfényre kerül ezer apró hibájuk, melyekről a világ nem tud, és soha nem is tudhat. Deák Ferenc összhangzó lényének ilyen kettős arculata nem volt. O az élet minden viszonyában, a kicsik és nagyok között, a nyilvánosság előtt, rokonai és barátai között, mert családja ő magának nem volt, megmaradt egyszerűen: Deák Ferencnek. Amint öltözékében sem kereste a változó divatot, jelleme is egy szint mutatott; az a komoly, lelki, és humorban gazdag, társaságban elragadó kedvességű ember volt a politikai életben is, mint meghitt barátai között. A füsttel megtelt szoba, - mert Deák nagy szivaros volt, - bizony néha szűk volt arra, hogy a sok látogatót befogadja, s ki a székekre, ki a palmlagra telepedett, hogy mohó vággyal lesse Deák ajkáról a szót. Leggyakrabban a kormány intézkedéseiről, az ország állapotának jobbrafordúlásáról esett szó; s Deák felelt a hozzá intézett kérdésekre. Nem a nagyképű és önmagának tetszelgő "nagy ember” fontoskodásával, hanem egyszerűen, komoly, de néha tréfás szavakba, találó adomákba rejtve a finom célzásokat. Eljártak hozzá külföldi, pontosabban bécsi politikusok is; sőt maga a hírhedt Bach miniszter sem átallotta egyik megbízottja által megkérdezni, hogy mi módon lehetne Magyarországgal boldogulni. Erre adta Deák azt a történelmi nevezetességű válaszát, hogy ha az ember mellényét begombolva észreveszi, hogy egy gomblyukat kihagyott, más mód nincs azt rendbehozni, mint az egészet kigombolni, s a gombolást újra kezdeni. Bach fonák kormányzására ennél igazságosabb bírálatot, illetve javaslatot, aligha tehetett volna valaki. Amily dicsőséges volt a függetlenségi harcban a magyar honvédek vitézsége, éppolyan dicsőséges volt az elnyomatás idején passzív ellenállásuk, s az 1848-as törvényekhez való általános ragaszkodásuk. Hol voltak szonban azok a vezérek, akik a magyar alkotmányt az elbukás ellenére is, diadalra segítették? Hol az ország-és megyegyülések lelkes szónokai? - A nagy Széchenyi Döblingben tépelődött elborult elmével; Batthyányi Lajos miniszterelnököt a pesti Újépület nevű kaszárnya udvarán a véreskezű Haynau főbelövette. Kossuth Lajos idegen országokban bolyongva próbálta újraéleszteni a tüzet, s optimista reményeket melengetett a szivében, hogy idegen földön felkelést szervez, s a törvénytelen állapotokat megváltoztatja szeretett hazájában; a szabadságharc tizenhárom kitűnő tábornokát Aradon kivégezték, a börtönök megteltek politikai foglyokkal, a kémek és feljelentők élték a világukat, országgyűlésre nem volt szükség, mert a "fellázadt és fegyverrel legyőzött rebellis nemzetet”, mint zsákmányt úgy tekintették, melynek ősi intézményeit fenntartani nem volt szándékában a bécsi kormánynak. Évek teltek, évek múltak, s a keserűség nőttön nőtt a nemzet szivében, s a bécsi kormány dolga mind nehezebbé vált, mert a nemzet szívósságával szemben minden törekvése kudarcot vallott. E kétségbeejtő állapotban lépett a színre újúlt erővel Magyarország megvigasztalására Deák Ferenc. A döblingi nagy beteg, Széchenyi, megvásárolta Deák birtokát, s a hallgatag bölcset szinte rákényszeritette, hogy elhagyja otthonát, mely állandó titkos rendőri felügyelet alatt állott, s felköltözzék Pestre. A nemzet nagy megkönnyebbüléssel nézett a bekövetkező új korszak elébe: az uralkodó összehívta a magyar országgyűlést, s hamis játék bizonyságául megadta a jogot a népnek is, hogy megyéjéből követeket küldjenek az újonnan megnyíló országgyűlésbe. Itt a nagy tét a 48-as törvények által biztosított, s a törvényes magyar király által szentesített régi alkotmány visszaállítása volt. Ekkor tartotta Deák Ferenc csodaszép beszédét a zsúfolásig megtelt Múzeum nagy termében. Beszédében minden, de minden benne volt, amit a nemzetnek ez alkalommal el kellett mondania, mégpedig szenvedély nélkül, higgadtan, és okosan, de ritka nagy erkölcsi bátorsággal. "Tudom én azt, - mondotta beszédében, - hogy ellenségeink a lefolyt nehéz idők alatt csordultig töltötték méltatlan szenvedésünk poharát. Tudom, hogy jól esnék a fájdalomnak keblünkbe fojtott árját kiöntenünk, s tudom, hogy midőn a méltó neheztelésnek fölzaklatott indulata elragad, kárt és veszélyt, ami abból következhetnék, fontolóra venni fölötte nehéz. Érzem én is azt, amit minden magyar érez azok ellen, kik anynyi életet, életörömöt és annyi boldogságot feldúltak e hazában. De érzem keblemben azon erőt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket; s inkább elfojtom szivemben a keserűséget, semhogy oly lépésre ragadjon, mely káros lehetne a hazára. Van egy hű barátom, kinek szava még a közvélemény szavánál is fontosabb előttem, kivel én soha nem alkuszom, mert parancsát szentnek tartom, s kinek neheztelését magamra nézve legsúlyosabb csapásnak tekinteném - és ezen hű barátom: az én lelkiismeretem. Ennek parancsát követem most is, mikor teljesítem kötelességemet, s nincs egyéb hátra, mint benyújtani az általam elkészített Felirási javaslatot az uralkodóhoz, - mit ezennel teljesítek.” Ez volt politikai szempontból tekintve a legnagyobb diadala: az Országgyűlés egyhangúan elfogadta a Felirási javaslatot. Continued on Page 8
