William Penn Life, 1996 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1996-12-01 / 12. szám
Page 6, William Penn Life, December 1996 „Magyar Nyelv: Édes Nemzetemnek Nyelve . Ünnepeink a bizánci görög katolikus vallás tükrében* (avagy: Mi, görög katolikusok.) Kerékgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója A görög katolikus egyházak, hivő közösségek az egész világon megtalálhatók. Cikkünk megjelenése, a római és a református vallásról szólók után, azért is aktuális, mert a görög katolikus egyház számára ez az 1996-os év fontos jubileumi év is. 1596-ban. tehát éppen 400 esztendeje volt ugyanis a breszti unió, mely unióval szabadult fel a papság a jobbágysorból, minek révén lehetősége nyílt az önképzésre, megélhetése biztosítva lett, rendszeres lelkipásztorkodást biztosítva papjai számára; a király meghívta a püspököket az országgyűlésbe, papnövendékeik Rómában, Bécsben és Prágában valamint más városok egyetemein végezhették teológiai tanulmányaikat. Egyszóval ez unióval lendült fel a görög katolikus hitélet. A katolikus szemlélet szerint a bizánci szertartású hívek jelentős része ekkor tért vissza a katolikus egyházba. Ótven évvel később pedig kezdetét vette a magyar görög katolikus egyházmegye kialakulása, főképpen Észak Magyarország területén, miért is ez az évforduló szintén jelentőségteljes. Az országban egy görög katolikus egyházmegye van, melynek központja Hajdúdorog. Megyés püspökének székhelye, ahol püspöke is székel Nyíregyháza. Az egyházmegyéhez tartozó hívek lélekszáma mintegy 13 ezerre tehető. Ezek főleg Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar Megyében laknak. Szórványosan az ország több részén is találhatók görög katolikus, bizánci szertartású hívek. Az egyházmegye nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ezek a messzi vidékre szakadt hívek saját szertartásukban élhessék hitüket. így szervezett az egyházmegye új paróchiákat Budapesten: Kispest, Újpest, Csepel, Rákoskeresztúron, Budaörsön és Budakesin, majd vidéki városokban is Pécsett, Szolnokon és Győrben. Budapesten két paróchia már a háború előtt is létezett; Pesten a Rózsák terén, Budán pedig a Fő utcában. A görög katolikus jelző az egyetlen krisztusi egyházhoz való tartozást juttatja kifejezésre, amely egyúttal a római pápához, a szent Péter utódjához való hűséget is jelenti, tartozván ugyanis a pápa személye és hivatala nemcsupán a nyugati, hanem az egész egyetemes egyházhoz. Minden katolikus, tekintet nélkül szertartására, ennek az Anyaszentegyháznak a gyermeke. Édes gyermeke - és egy sem mostoha. A szertartások nem bontják meg az Egyház isteni egységét, hanem annak mérhetetlen gazdagságát és belső szépségét tükrözik. A görög szertartás nagy értéke a magasztos ősiség. Az első században mindenütt a görög nyelvet beszélték, ezen a nyelven írták az újszövetségi szentirás könyveit, ezt használta először istentiszteletein az Anyaszentegyház még Rómában is. Kelet megőrizte a görög nyelvet akkor is, amikor a kereszténység Nyugaton is tért hódított és ott istentiszteletein a latin nyelvet kezdte használni. A dicső múltra visszatekintő görög szertartás sok lelki kinccsel gazdagította az Egyházat. A görög egyházatyák, Szent Athanáz, Nagy Szent Bazil, Damaszkuszi Szent János fejtették ki a Krisztus istenségéről, Szűz Mária istenanyaságáról, valamint a Szentlélek istenségéről szóló tanításokat. A mieink voltak az első hét egyetemes zsinat atyái, akik megvédték és rögzítették a katolikus tanítást, s az általuk összeállított hitvallást imádkozza ma is az egész Egyház. Imáinkat, énekeinket a legnagyobb szentek írták, akikben a kimagasló tudomány és a páratlan költői tehetség a Szentlélek ihletével párosult. Ezért van az, hogy imáink és énekeink szinte minden során ott látható, ott érezhető a krisztusi igazságért vívott hosszas küzdelem pecsétje, s a Szentlélek kenetének illata. E dicső múltnak nemcsak a görög származású atyák, de a magyar görögka tolikusok is szerves részesei. Már a honfoglalás előtt működtek őseink között görög szertartású hithirdetők. Szertartásunk szerint keresztelkedtek meg Gyula, Búlcsú és Ajtony vezéreink, sőt Szent Istvánunk anyja, Sarolta is. Nemzeti létünk első századiban számos férfi, bazilita, és női, bazilissza kolostor működött. A bazilitak elsősorban lelkipásztorkodással foglalkoztak, Máriapócsőn parókiát vezettek, megrendezték a búcsúkat, melyeken hatalmas tömegek vettek részt. (A két könnyező ikon, melyről már e lap hasábjain hallhattak kedves olvasóink, Máriapócsot búcsúhellyé avatta.) A baziliták Hajdúdorogon is tevékenyen működtek, ahol a lelkipásztori teendők mellett nevelői tevékenységet is folytattak. Tanítottak az itt működő Tanítóképző Intézetben, rendházukban Diákotthont alakítottak ki az iskolai növendékek számára. Szerkesztésükben több imakönyv, Máriapócsoról szóló ismertetés, újság, valamint naptár jelent meg. A bazilisszák Máriagócson telepedtek le as 1935-os évben. Ok a kegytemplom gondozását vették át, miseruhákat készítettek, leány egyesületeket vezettek, óvodákat létesítettek, 1941-ben épült fel a Zarándokháznak nevezett rendházuk. Ebben a Máriapócsra érkező zarándokoknak nyújtottak szállást lehetőségükhöz mérten, természetesen. Sátoraljaújhelyen Árvaházat, Hajdúdorogon pedig Leánynevelő Intézetet alapítottak. 1950-ben, a hírhedt Rákosi korszakban, ezt a rendet is, sok mással egyetemben, feloszlatták. A keleti egyház liturgikus lelkisége a maga egészében páratlan értékű, II. János Pál pápa szavai szerint: "e liturgikus megtapasztalásban Krisztus Urunk az a Világosság, amely megvilágositja az utat és feltárja a világ áttetsző mivoltát, ugyanúgy, mint a Szentirásban. A liturgikus szertartás az embert a maga teljességében vonja be az imádságba: a misztériumot annak magasan kifinomult tartalmában énekli meg, az érzelmeknek azzal a melegségével, amelyet ez az imádság éleszt a megváltott emberiség szivében.” Ezen szertartások, zsolozsmák szövegei nagyon régiek. Nagyobb részük az első évezredben keletkezett. Költői remekművek. Sok bennük a költői kép, a hasonlat, s az Üdvözítőt mindenkor tevékenységében mutatja be, alátámasztva és támogatva ezzel a hit személyes jellegét s e zsolozsmákban megnyilvánúló teológiai tanítás mélységét és egyúttal csodálatos szinességét. E szertartások formáinál, ami e zsolozsmákban valósul meg, a hivő ember, aki részesedett Krisztus valódi életében, felemeli szivét Istenhez, hogy dicsőítse, imádja őt és ezen keresztül megszentelje az életet: a szentmisén énekeljük az ige-liturgiában: Istennek egyszülött Fia és Igéje, ki halhatatlan vagy, és a mi üdvösségünkért a szent Istenszülő s mindenkorszűz Máriától megtestesülni kegyeskedtél, Változatlanul emberré lettél, megfeszittettél, Krisztus Istenünk, Legyőzted halállal a halált, ki egyike vary a Szentháromságnak, Az Atyával és Szentlélekkel együtt dicsérendő, Üdvözíts minket. Az áldozati liturgia központi cselekményében az átlényegüléskor Jézus jelenlévővé válik a kenyér és bor színében, s az Oltáriszentség Jézus Krisztus valóságos teste és vére a kenyér és bor színe alatt, s így válik ez az áldozásban részesülők örökszép zsolozsmájává: "Hiszem Uram és megvallom, hogy Te vagy Krisztus Isten. Te vagy az én táplálékom, a kenyér és bor színében. Add, hogy méltóan vegyem legtisztább szent tested. Bocsásd meg Ó nagy Isten, a mi vétkezésünket.” És szól a gyönyörű, dicsőítő ének az Oltáriszentséghez: "Győzelemről énekeljen, Napkelet és Napnyugat. Millió szív összezengjen, magasztalja az Urat. Krisztus újra földreszállott. Vándorlásunk társa lett. Mert szerette a világot, s kenyérszinbe rejtezett, Krisztus, kenyér s bor színében, Ür s király a föld felett - forrassz eggyé, békességben, minden népet, s nemzetet. - István király árva népe, te is hajtsd meg homlokod. Borulj térdre, szórd elébe, minden gondod, s bánatod. A kereszt volt ezer éve reménységed oszlopa: most is Krisztus jele légyen jobb jövődnek záloga.” Legnagyobb vallásos himnuszköltője a bizánci szertartású görögkatolikus vallásnak Damaszkuszi szent János szerzetes volt, akit érett férfikoraban szenteltek pappá. Többnyire tőle származnak az ünnepek, a vasárnapok szertartásaiban az ünnepi himnuszok - tropárok. E nyolc hangú énektár a húsvét utáni vasárnappal kezdődik és minden vasárnap az eggyel növekvő szám szerint soron következő hanggal folytatódik. Legszebb költeményeivel a húsvéti feltámadási szertartásokon találkozunk Ezek a kánonok és tropárok teológiai és költői remekművek. Ebből idézünk most. "Habár sírod köve a zsidók által megpecsételtetett és legszentebb tested katonák által őriztetett, mégis föltámadtál harmadnapon Üdvözítőnk, ajándékozván életet a világnak. Azért Ó Életadó a mennyei erők kiáltják néked: Dicsőség a te feltámadásodnak Krisztus. Dicsőség a te uralkodásodnak, Dicsőség a te gondviselésednek Egyetlen Emberszerető.” Az egyházi év nagy ünnepein keresztül, a karácsony, a megtestesülés, a kereszthalál és a feltámadás révén, a görög katolikus hivek mintegy résztvesznek Jézus életében. December 25 - Jézus születésének napja az egész kereszténység legmelegebb ünnepe. Megajándékozzuk egymást annak örömére, hogy az Atyaisten Fiát ajándékozta nekünk. Ez a nap azonban eredetileg nem volt külön ünnep. Mint Isten megmutatkozását, közösen ünnepelték Január 6- ával, mikor is Keresztelő Szent János a Jordánban megkeresztelte az Üdvözítőt és ahol az Atya szózata és a Szentlélek megjelenése tettek bizonyságot Jézus istensége mellett. Ennek emlékére végez a keleti szertartású egyház ezen az ünnepnapon vizszentelést és énekli: "A Jordánban való megkereszteltetésedkor Urunk, kijelentetett nekünk a Szentháromság imádtatása, mert az Atyának szózata bizonyságot tőn róla, kedves fiának nevezvén Téged, a Szentlélek pedig galamb képében megerősité a szózat csalhatatlanságát. Ki megjelentél és a világot megvilágositottad, Krisztus Istenünk, Dicsőség Néked.” Mostani karácsonyi ünnepünk Rómában vált külön ünneppé, a nyugati egyházban, I. Gyula pápa ideje alatt. Ennek oka az volt, hogy Rómában a "Legyőzhetetlen Nap” tiszteletére december 25-én nagy pogány ünnepet ültek. Először a 354-ik évben találkozunk december 25-én a "Legyőzhetetlennek, Jézusnak” a tiszteletére kihirdetett ünneplésről. Ezen a szent ünnepen énekljük: "Ma a Szűz a Legfelsőbb Lényt szüli, és a Föld a befogadhatatlannak istállót ajánl fel; az angyalok a pásztorokkal dicsőítő éneket zengenek. A keleti bölcsek pedig a csillagtól vezéreltetve közelednek, mert érettünk született a kisded csecsemő, az Örökkévaló Isten.” A bizánci szertartású egyház teológiájának egy másik jellemző vonása a Szentlélek tevékenységének erőteljes hangsúlyozása. Minden liturgikus cselekmény kezdeténél a pap a Szentlélek Isten segítő jelenlétét kéri imájához s együtt énekli a hívekkel: "Mennyei Király, Vigasztaló, Igazságnak Lelke, ki mindenütt jelen van, és mindeneket betöltetsz. Minden jónak kútfeje és az életnek megadója, jöjj el és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennytől, és üdvözítsd Jóságos a mi lelkünket.” A képzőművészet jelenléte a templomban természetes következménye annak, hogy az ember test és lélek. A keleti szertartású templomokban csak festmények - táblaképek és falfestmények találhatók. Ezeket a festményeket ikonoknak nevezzük. Az ikonfestészethez az idők során változó liturgikus szabályok is tartoznak, amelyek előírják, hogy az ikonosztűz, a képállvány, milyen képekből álljon. Az ikonképek témája szorosan kapcsolódik az üdvösségtörténethez, és az a feladatuk, hogy a hivő ember szivét Istenhez emeljék. A Szentirás elbeszélése szerint ugyanis az ember az Isten képmása, ikonja, az ember Isten képére teremtetett, az Ő képviselője, megbízottja. Erre a kapcsolatra építve tanítja a keleti egyház képteológiája, hogy "az ikon nem puszta ábrázolás, mivel akkor nem lehetne tisztelnünk, illetve tisztelete ebben az esetban bálványimádásnak minősülne, - hanem egyszerre ábrázolás és gondolati kép is, amely alatt az eredetinek, az ábrázolásban való "jelenlétet” értjük, így az ikon tisztelete magának a gondolati képnek, s ezen túl, az ősképnek, Krisztusnak, s végül a láthatatlan Istennek szól. Az ikontisztelet igy nemcsak a keresztény hitvallás része, "hanem szerves része a Krisztus isteni megtestesülésébe vetett hit kifejezésének is.” És ha az ikonok jelenlétét a templomban eszerint értjük, akkor tiszteletük nem csökkenteni, hanem erősiteni fogja Jézus Krisztus jelenlétének tudatát az Oltáriszentségben és a szent liturgiában. Continued on Page 7
