William Penn Life, 1996 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1996-11-01 / 11. szám
Page 6, William Penn Life, November 1996 „Magyar Nyelv: Édes Nemzetemnek Nyelve . Aranyos Öregek Kerékgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója Délután templom végezetével így szólt a tiszteletes úr a feleségéhez. Anyókám, én most meszököm. A tiszteletes asszony mosolyogva nézett rá. - Gyere akkor közelebb öregem, hadd igazítsam meg a nyakkendődet; úgyis tudom, hogy szép asszonyok után mégy, sose tagadd. így ni, ne mondják rád, jaj, de vén ember. A pap nyájasan engedte, hogy a felesége begombolja a kabátját is, gyönyörködve nézte, milyen piros, milyen fiatal ez az ő kis felesége harmincöt évi házassság után is. Az ajtóból visszaszólt még: - De valamit lopok is . . . Ugyan mit? - Azt majd csak akkor vallom bök, ha utói is ér a hátulütő fa. Ezzel betette hátamögött az ajtót s kiment derülten, jóeső érzéssel, a boldog ember egészséges hanggulatával. A tiszteletes asszony egyedül maradt, s várta nagy megnyugvással, hogy valaki majd csak ajtót nyit rá egy kis délutáni tereferére. Az öreg úr pedig óvatosan lépdelt az utcán az egy szál deszkapallón, amit a tiszaháti ész húzott végig a sártenger színén. Vastag bottal szurkába a sarat, így törekedett jó sikerre az egyenes lépésben. A szembejövők sorra leléptek előtte, ki a kerítés tövére, ki az itt-ott még jeges földre, s nagyokat köszöntek a tiszteletes úrnak. Végre a Somorjai Gedeon kapuja előtt megáll az öreg úr. A kisajtót belöki, s alaposan megméri: át tudná-e ugorni a küszöbön túl lévő tengert. Haj, régen volt debreceni nagybotos diák, így aztan csak belegázol a pocsolyába. Ahogy keservesen féléviekéi a tornácra, akkor látja, hogy egy másik öreg úr, a házigazda kajánul nevetve nézi a kínlódást. Végre szemtől-szemben állanak az ambitus alatt, s egy pillantásra feltűnik, a két ember közt micsoda különség van. A pap gondosan nyírt körszakállt, mocsoktalan, tiszta atillát visel; azok közül a tiszta, csinos, kedves öreg urak közül való, akik hetvenötesztendős korukban is túltesznek udvariasságban a mai vánnyadt lelkű fiatal urakon. A másik öreg bácsi is érdekes alak. Zsinóros magyarja még a hatvanas évek "új divatját” őrzi, de tele száz pecséttel; lobogó szakállát évtizedek óta nem nyeste olló; vöröses, nedves szemei, bizonytalan karakterű arcvonásai elárulják a korhely hajlamot; de még peckes legény s erőszakos, hányaveti mozdulatai a hajdani daliás erő nyomát jelzik. — No hál’Istennek! - kiált le a vendég felé. - csakhogy sár van az udvaron. Már azt hittem, sohase merül meg a csizmám a disznóól előtt. — No hallja, - mordult fel a pap, mikor végre teljesen felkapaszkodott az eresz alá,- ötvenhárom esztendeje hallgatom, mi bolondot tud mondani a paraszt, de még ezt nem hallottam. — Hászen papnak nem kell sár. De mi parasztok nem szántunk, ha nincs sár. Látszik, hogy hiába tartjuk a nyakunkon ötvenhárom esztendeje, hóttig sem tanulja meg a pap, mikor mit imádkozzon a híveinek. — No, csak ne prédikáljon, az az én dolgom, - dörmögött a pap, - menjen a disznókhoz, én meg megyek az asszonyokhoz. Ki-ki a dolgára. Kezet fogtak a pörölők. Lágy, remegő, erőtelen tenyerek illeszkedtek egymásba, s élő bizonyságai lőnek, hogy az embernek tovább mozog békebontó nyelve, mint rendcsináló ökle. A házigazda el is ment a disznókhoz és gázolta a sarat, de bizony csak csinyján, hogy el ne sikamodjék a pap szeme láttára. Ez egy percig csakugyan valami kis kárörömmel nézett utána, bólintgatott, mintha mondaná: - Vén ember kend, vén ember, mint jómagam. Benyitott a pitvarba, onnan a baloldali szobába kopogtatott — Jónapot, szép asszony, jónapot, - köszont be a "tessék” után, - mutat a menyecskék közt? Öreg, megrokkant, kövér asszonyság próbált felállni egy kényelmes karszékből. Körülötte két-három öreg asszony, a "menyecskék”, mert hisz az egyik leánya, másik kettő menye. De a pap csak neki köszönt, s csak ő fogadta tulajdonképpen az öreg urat. — Sose mozogjon, lelkem komamaszszony, - mondta a tiszteletes, - ördög vigye azt a széket, hogy nem akar magától mozogni. — Nem akar az, komám uram, nem az, -szólt az öreg néni is mosolyogva, pedig nem köszvényes a lába, mint az enyém. — Jaj, dehogy nem - vágott közbe az egyik "menyecske”, - abba is beleesett már a szú. — Könnyű az ilyen fiataloknak, - hamiskodott a pap, - az én feleségem sem érti meg, mi az a hetvenöt esztendő. No nem baj, mi is voltunk valaha szépasszonynak kocsisa. Akkor még mi alattunk se volt szuvas a szék, ugye komamasszony? Nevettek rajta mindnyájan, jólelkű csendes nevetéssel, a mi be szokta fejezni az évődést. — Hát mit hoztam én magának, szép asszony? - kezdte újra a pap a beszédet, letévén gyászszalagos kalapját egy ágyra. Öreg ember kalapjáról soh’se fogy le a gyászfátyol, tudja isten, hogy van, ezek a mai fiatalok olyan könnyen, olyan sűrűn halnak. Az öreg, fogatlan, kiapadt szemű, reszketős kezű asszonyság gyermekes kíváncsisággal nézett a papra, s úgy eltöprenkedett, vajon mit is hozott.. .. — Nem tudom én már kitalálni - motyogta kis vártatva. mintha még ennek is a sok év volna az oka; ilyen hiúk az asszonyok, ha öregek.-Óh , persze, pedig nem adjuk ingyér. Ezt ki kell találni, lelkem komamasszony. —Nem vagyok én találós . . . sose is voltán/’ A pap csípett a szemével: — Tudjuk, a régit jól tudjuk ... Nohát itt van, ezt hoztam. A feleségemtől loptam. Ki is kapok érte, ha hazamegyek, de sebaj, harmincöt esztendőn át rászokhatott a hátam. . . . Mindeki nevetett a tréfán s ő hunyorgatva, mókázva szedett elő zsebéből egy kis csomagot, abból kitakart egy darab györörűen megsült halat. Az öreg néni szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől. Nagy ritkaság a hal mostanában, vagy tiz esztendeje, mióta a tyukodiak nem hordják szekérrel, mert az ecsedi lápon máié terem, nem esik. Az öreg úr letévén a "szép asszony” kezébe az ajándékot, maga is leereszkedett egy öreg karosszékbe, s a termetes boglyakemence befütötte szobában jóleső, bizalmas lelki melegség áradozott. Végre hatalmas kopogás, csoszogás az előszobában, jön a házigazda. Hó, - kiáltja, mihelyt belép, - igy bízza az ember asszonyokra a vendéget. Hát a kancsó hol van, papom? - Hiszen nem mindenkinek a temploma a pince, imádságos könyvecskéje az icce, mint magának, válaszolt vissza a pap. - Nono, többször láttam én már magát kótyagosan, mint maga engem. - így a másik. Egyikőjük sem vette rossz néven, sőt örültek neki mintha bókot kaptak volna. — Hallja, szólt a pap, már igazán nem várok tovább, elszeretem a feleségét. Fogadom nem viszi aranylakodalomra, pedig már csak egy hónap van odáig. Az asszonyok nevettek a tréfán, de a vén Somorjai Gedeom hátraszegte a fejét, mint a vén csataló, ha ágyúszót hall messziről. De meggondolta a dolgot, nem mondott gorombaságot, tovább töltötte a bort, így tréfált vissza: Én nem bánom, ha a feleségemet az egész világ szereti is, csak ő ne szeressen mást, csak engem. - Az öreg néni csendes mosolygással nézte a versengőket. Hozzá volt már szokva, félszázados patvarkodás volt ez. A pap nekimordulva válaszolt újra: - Csak ne hetvenkedjék vén tömlő . . . azt még értem, hogy akkor el tudta csavarni egy leány fejét. De az már tisztára lehetetlenség, hogy egy asszony, akinek benőtt a feje lágya, ki ne szeressen egy ilyen tizenhárompróbás vén kor hely bői. Somorjai Gedeom letette a kancsót s vizes szemeivel gúnyosan nézte végig a vaskos, nehézkes papot, azzal fölemelte poharát, s élesen, kevélyen felett: - Hát szent atyám, Lőrincz Izsák, emlékszik-e, hogy ezt mondta nekem ma ötven esztendeje is? - Jól emlékszem, papom. Hát arra emlékszik-e, én mit mondtam? - Azt, ügye, hogy "maga fog megesketni Sátor Sárikával!” Nahát papom, most se mondok mást, csak azt, hogy: maga fog megesketni az aranylakodalmamon is Sátor Sárikával. Nagy csönd lett a szóra. A fiatalok elbámúlva hallgattak, s föltárult előttük egy hosszú élet sok apróbb-nagyobb torzsalkodásának igaz oka. Régi szerelmi harcról lebbent el a fátyol; a sejtelmes múlt nagy emlékei támadtak föl a lelkekben. Sátor Sárika ködös pillantását rávetette az urára, s a szem tükrének homályában elveszett az élet igaz képe, elmosódtak a ráncok, csak a pillanatnyi tüzes magatartás daliassaga tűnt fel, s egy percig őt látta, leányszivének hajdani lángját... s megértette, amin ő maga is annyit gondolkodott; miért ezt a könnyelmű, csapodár, mulatós embert választotta a kettő közül, miért nem azt a másikat, a komoly, derék, gondos, jólelkű papot. . . . Végre megszólalt a pap, erősen szipákolva a csutoráját minden szó után; - Csak azt az egyet várom nagy lelki nyugalommal, nemes Somorjai komám uram, hogy szivszaggató búcsúztatóval kisérhessem ki magát. Az öreg korhely felnevetett: - Ott is én leszek az úr, papom. Engem visznek, de maga kutyagol majd útanam. . . . — Ugyan, ugyan, - szólt közbe édesen, nyájasan, csillapítóan a vénasszony - mit porolnék már megint maguk rossz gyerekek? — Nohát koccintsunk - szólt erre a házigazda. A pap is felállt. Felemelte poharát szó nélkül, de visszatette: — Hopp, hát a szépasszony? - No komamasszony! - Úgyis átkozott a hal a harmadik vízben. . . . — No, hol van hát az a pohár, - szólt Sátor Sárika, s fonnyadt, ráncos, remegő kezeibe vette a poharat, s szólt: - A békességre! És a három öreg lélek bágyadtan, energia nélkül mosolygott, s reszkető csengéssel koccintották össze a három poharat - a békességre. (Móric?; Zsigmondi elbeszélése alapján.) Hová mégy, János? Mikor a kapuk előtted megnyílnak, és vége lesz a szenvedésnek, kínnak, Mikor megkezded életed új útját, s a bűn újra feléd nyújtja csápját, Zúgja füledbe a bűnös nagyváros, — Hová mégy, János? Két utad van! Az egyik csillogó, ragyogó, bűvölő, pompáktól fényes, Az út szélén kábító, illatos virágok, de az út végén, szakadék vár rátok! — Erre mégy, János? Keskeny, rögös a másik út. Nem látsz mellette csak kicsiny falut, Nincs rajta buja fény, csillogó pompa, tövis tép, út pora hajad bevonja, De az út végén vár az örök város, — Erre menj, János! Minden elmúlik a Földön, pénz, érték, és vagyon, Mikor rád borul a csendes sirhalom. Csak egy örök érték, a Krisztus országa! Ezért küzdj, hogy elérd majd halálod napjára. S akkor elmúlásod nem lesz majd halálos. — Mert Jézushoz megy, János! (E?en ismeretlen szerző versét kedves, hűséges olvasómtól Ferenc Dánieltől kaptam, "besegítés” képpen. ígéretemhez híven, minden bizonnyal mindannyiunk tetszésére közlöm ezt a fenti verset. BK) Bejenlentés Ünnepség: A Magyar Nemzet 1100 Éves Fönnállása Tiszteletére Vacsorával egybekötött díszes ünnepségünket November 23-án este 6:30 (félhét) órai kezdettel tartjukmeg a Duquesne Gulf Club dísztermében 825-Commonwealth Avenue, West Mifflin, Pa. Meghívót küldünk ki November hó elején, melyben támogató egyesületeink és védnökeink neveit feltüntetjük és részletes tájékoztatóval szolgálunk az ünnepi vacsorával kapcsolatban.
