William Penn Life, 1995 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1995-11-01 / 11. szám
Page 6, William Penn Lite, November iyys édes i.i I/I nun mm: Távoli Visszhangok« Kerékgyártó Barbara A Magyer Oldal Tudósítója Őszintén meg kell vallanom, hogy cikcakkos életem folyamán nemcsak én csalódtam rengeteg felebarátomban, de személyemet illetően is sokan csalódtak. Köztük jó öreg tanítóm is. Szegény feje, irodalmi hajlamokat vélt felfedezni bennem, és még harmadik elemistaként megbízott Czuczor Gergely: Hunyadi című versének szavalásával. Tedeumos reggeli misét követően gyülekeztünk az évzáró ünnepségre. Közel a templomfalhoz, friss fenyőszagot árasztó deszkaemelvényen hosszú asztal. Mögötte ült a plébános űr, a kerületi tanfelügyelő, meg a pár szál falusi tanító. Lent, jobbra, nagy puha karosszékben ültek a kegyúrék: gróf Batthány, a vértanú miniszterelnök unokaöccse és a kegyelmes asszony, büszke Andrássy ivadék, unatkozó szemekkel, de leereszkedő mosollyal az ajkán. Balra, velük szemben, a másik oldalon az apám, az anyám, majd a községbiró és az iskolaszéki tagok. Nekik már csak közönséges kocsmaszék jutott, s lábuk alatt nem volt szőnyeg. Középütt álldogáltunk mi, az elemista gyerekhad, osztályokra tagozódva. Körülöttünk vastag karéjban a falu népe, többségükben assszonyfélék. Szinte ínyemen éreztem a komoly ünnep izét, ami innét kéthónapos gondtalanságba, számos láb-kar leverésbe és iszonyú birkózásokba torkollik .... A tanfelügyelő lelkes szónoklata után következtem. Kis szivén- érthetően- nagyon zakatolt, amint kiálltam középre. Utasításhoz híven először meghajoltam a kegyelmesék felé, aztán merevebben az emelvényen ülőkhöz, balra már csak fejemet biccentettem és össszesunyitottam gőgösen feszitő apámmal.____________________ COOKBOOK HUNGARIAN SPECIALTIES and OTHER FAVORITES Net proceeds to benefit the William Penn Association Scholarship Foundation DONATION: $5.00/copy Send check or money order to: WILLIAM PENN SCHOLARSHIP FUND P.0. Box 438 New Brunswick, NJ 08903 Megy ez, mint a karikacsapás, higgadtam le és szivem sem lüktetett olyan erősen. Kilenc esztendős gyerekhangom magabiztosan csengte túl a madárcsicsergést: "Ki áll amott, a szirttetőn, Hunyad magas falánál?...” Aztán elakadtam. Kis csodálkozást éreztem, hiszen öt perccel ezelőtt még hibátlanul elmondtam magamban az egész versszerkezetet. Menni fog ez- éreztem a belső biztatást -és újból belekezdtem: "Ki áll amott a szirttetőn, Hunyad magas falánál?” . . . Megint megfeneklettem. A vers további sorai nyomtalanul kiestek az agyamból. Az asztalnál öreg tanítóm kétségbeesetten forgatta a vásott verseskönyvet, kereste a Czuczor költeményt, hogy súghasson. "Lám, ő sem tudja könyv nélkül”- gondoltam keserű gúnnyal. Pillantásom a kegyelmes asszonyra vetődött. Arca egészen megvidámodott. Kellemes izgalmat jelentett számára a megtorpanásom. Most apám felé sandítottam — Láttam, hogy térdére könyöklő kezére hajtja busa nagy fejét. Anyám a rózsafűzért tekergette ujjaira. A plébániaudvarból élesen hallatszott egy kárörvendő kakaskukorékolás .... Tudtam, hogy elvesztem. Kár erőltetnem. Még egyszer, csak úgy becsületből nekiveselkedtem: "Ki áll amott a szirttetőn ...” csak ennyit. Öreg tanítóm most már hangosan súgott, de hiába. Nekem az járt az eszemben, hogy tulajdonképpen hát mit is jelent ez a szó: "szirttető”, meg "Hunyad magas falánál”. A jó kántortanitó elfelejtette a fogalmak értelmét megmagyarázni; csak beszajkóztam a költeményt, akár egy szanszkrit szöveget. Nem estem össze a szégyentől, nem is sírtam. Inkább azt latolgattam, hogy a grófek és a pórnép között illendőségből hagyott résen megugróm és beveszem magam a Rába-menti nádasba, mint Savanyú Józsi és hajdani betyárjai. Később majd valahogy lovat, fokost és árvalányhajas kalapot is kerítek. Már lendülésre készen kissé összehúztam magamat, amikor a reverenda megsuhant mellettem. A plébános úr hűsítő tenyerével megemelte forró államat másik kezével huncutkás mosollyal barackot nyomott a koponyámra. Aztán inkább a dermedt csöndben várakozó közönséghez, mint felém, ennyit mondott megnyugtató, mély hangján: - Végeredményben igazad van, édes fiam, nem áll ott azokon a falakon már senkisem! A kegyelmesék ijedten kapták tenyerüket a szájuk elé, hogy parasztos kacagásra ne fakadjanak. Bezzeg a falu népe, meg a gyerekhad szívből hahotázott. Nem kárörvendően, nem gúnyosan, de igaz vidámsággal, felszabadultan. Hallottam, amint apám a községbiróhoz hajolva derűs arccal megjegyzi: Jól megtréfált bennünket a kölyök. Igaza van. Nem áll azokon az omladozó, rossz falakon egyáltalán senki! Ünnepség után nem csúfolt a közönség, még a gyerekek sem. Szolovy Jóska megnyugtatásként teljes erővel nyakszirten csapott, és én hálából, késlekedés nélkül a lábikrájába rúgtam. Többi társaimmal is hasonló enyelgésbe keveredtem és mire kapunkon benyitottam, a képem olyan lekarmolt volt, és az új ruhám olyan nyúzott, mintha közszereplésem teljes sikert aratott volna. Kudarcomat otthon sem tették szóvá. Külön feltűnt nekem, hogy jó anyám a leszakított, és kezemben hazavitt ingujjamért sem vert meg. Ebből éreztem, hogy sajnál és ő is tudja, amit én: kegyetlenül levitézlettem az évzáró ünnepségen. Bárki azt hihetné, hogy ez a kudarc letört engem és lelohasztotta az irodalom iránti érdeklődésemet. Szó sincs róla. Sőt, féktelen becsvágy burjánzott fel bennem. Ezt a kegyetlen gyalázatot, gondoltam, csak úgy moshatom le, ha megmutatom tanítómnak, a tanfelügyelőnek, a kegyelmes asszonynak, szégyenkező szüleimnek, az egész falu népének: csak azért is én leszek az ország legnagyobb költője. Máris lenéztem Czuczor Gergelyt, le Csokonayt, Arany Jánost, Jókait meg éppen lenéztem, hiszen, szegényke, jobbára csak prózában írogatott. Egy szó, mint száz, versfaragásra adtam a fejemet. Elsősorban honfiúi felbuzdulások rohantak meg, de a szerelmi lírát sem hanyagoltam el. Futkároz a nyuszi, repülget a madár, Minden egyes férfi, szerelmes, vén szamár. Zengtem tizenkét éves koromban. Mondanom sem kell, hogy szerelmes, vén szamárságom abban nyilvánult meg, hogy hátba boxoltam a rám nyelvet öltő velem egykorú, vagy kisebb "hölgyeket.” Az iskolai regula szerint kopaszra nyírt, tizenhárom éves fejemmel már képzeletbeli szerememtől búcsúztam. Megfenyegettem a nőt, hogy hűtlenségére csúnyán ráfizet, mert emlékemtől a bitang életben szabadulni nem tud: Kisértetalakom Veled marad S majd ha kebledben megáll a szív, akkor hal meg, Csak akkor az Álomlovag. A nagy bizonyítási alkalom azonban csak tizennégy éves koromban köszöntött rám. A "Zászlónk” nevű diákújság országos pályázatot hirdetett. Szent István -Ez volt a téma. Lehetett pályázni verssel és prózával. A két irodalmi műfaj közötti választás fejtörést nekem nem okozhatott. Első felbuzdúlásomban arra gondoltam, hogy litánia formájú és hangulatú versezettel lepem meg az emberiséget. Van Mindenszentek litániája, Szent József, Szent Antal és még több idegen szent litániája, hát miért ne legyen a legszebb litánia a legkülönb magyar, Szent István király litániája? Vesztemre azonban akkor éppen a városunkban nyúgvó Tinódi Lantos Sebestyén hatása álatt állottam. így a nagy király hősi cselekedeteit a rimtelen rímek, és ritmustalan ritmusok kinpadjára feszítettem. Balsejtelmem között adtam postára pályázatomat. Először kételkedtem önmagámban: hátha mégsem én vagyok Magyarország legnagyobb költője? Két hónapig alvajáróként jártam-keltem. Ennyi idő múltán közölte a "Zászlónk” az országos pályázat eredményét. Az első dijat prózával nyerték. Igaz, nyolcadikos diák; ugyancsak prózával futottak be másodiknak. Mintegy száz pályázó közül engem huszonhetediknek soroztak be. Most is fülembe cseng a kérlelhetetlen kritika: "Történelmi ismeretei kínosan feszengenék a zárt verssorokban.” Ó, hogy nyakamban dobogott nyomorult, ártatlan gyermekszíven, hogy dübörögtek az erek buksi homlokomon, hogy potyogtak könnyeim az iskolai WC cementjére, ahová félrevonulva néztem át a pályázat eredményét. Életem első, lebunkózó csalódása volt. Lehet, hogy a többi nagy csalódás elviseléséhez ez az első adta az edző tréninget.- Nem vagyok költő. - Nyilait át rajtam a kétségbeesés. Osztálytársaim azonban csak azt látták, hogy nevem a pályázók között nyomtatásban látott napvilágot. Elvesztettem a világot, de megnyertem osztálytársaim szeretetét. Pétercsák Szaniszló, aki legerősebb volt az osztályban, mindjárt ki is jelentette, miszerint védelme alatt állok, és sajnálkozását fejezte ki, hogy előző nap a palánkhoz lapított, de hát . . . nem tudta, hogy költő vagyok. Igen, úgy jártam, mint a többi sok ezer kisdiák, aki velem együtt rímeket faragott: nem lettem Magyarország legnagyob költője. Ám, ahogy sok évtized távlatából visszanézek, számomra mostmár nem sok értelme lenne a dicsőségnek. Hiszen hiúságból, sértett önérzetből akartam az olimpuszi magasságba jutni... csak azért, hogy ámulatba ejtsem mindazokat, akik szemtanúi voltak balsikeremnek. De hol van már a jó öreg tanítóm, hol van a tanfelügyelő, a kegyelmes asszony, s hol az egész falu népe? Mit érne nekem bármekkora siker az ő ámulatuk, tapsaik, és irigykedésük nélkül? A megértő lelkű plébános úr is, akinek oly sokszor és áhítattal ministráltam, az örökkévalóságban vár engem, hogy huncutkás mosolyával barackot nyomjon a kobakomra .... Messze távolban csak a visszhang dalol: "Ki áll amott a szirttetőn, Hunyad magas falánál?” - Aztán: "Igazad van édes fiacskám, nem áll ott már senki . . . .” Igazán senki! E "távoli visszhangokat” hallotta, és sokunk helyett ime le is irta: Lemke Gyula.
