William Penn Life, 1993 (28. évfolyam, 1-11. szám)
1993-02-01 / 2. szám
February 1993, William Penn Life, Page 5 ÉDES UEIIZETEUHEK EMELVE.” Honfoglalásunkról és a hozzáfűződö legendákról Kerekgyártó Barbara A Magyar Óldal Tudósítója Mindenkor sok szó esik a magyarok származásáról az Ó-és Új-hazában egyaránt, hol tudományos fokon, hol pedig egymás között mi magyarok ki-kitérünk eredetünkre, vagy származásunkat illetően bocsátkozunk vitákba, hallót, vagy feltételezett teóriákba. Természetesen számtalan tanulmány és teória létezik, látott már napvilágot mióta Árpád apánk magyar földre lépett. Mi itt nem azzal kívánunk foglalkozni hogy ezekre a kérdésekre pontot tegyünk, vagy bármelyik teória mellett kiálljunk, vagy éppenséggel azt megcáfoljuk. Inkább azt szeretnénk elérni, hogy őseink képzeletvilágába és szokásaiba nézzünk bele kicsit részletesebben ezen a mostani cikkünkön keresztül. Olyan mondákról kívánunk szólni, amelyek iskoláskönyvekben adnak képet fenti témáinkhoz, nemcsak gyermekeknek, de felnőttekének is. Egyaránt ismertetés és egyaránt gyönyörködtetés a célunk. Tesszük ezt a kis bepillantást László Gyula régész professzor elbeszélése alapján, aki nem egyszer járta már végig a világ magyarlakta nagyvárosait, s mondta el csodálatos előadóképességével őseink életvitelével kapcsolatos tudományos feltevéseit, s az ezekhez fűződő ma is szájon terjedő gyönyörűséges legendáinkat. Hosszan kellene ezt a cikket, ezt a bepillantást bevezetnem ahhoz, hogy egyenes utat rajzoljak e mondák és legendák leírásához, de félő, hogy ismereteim alapján, egy ma még vitatott kérdéshez állnék öntudatlanul is és kihívnám ezzel sok tüdős méltó haragját. Elég legyen talán bevezetőül nyelvünkre vonatkozó, jelenlegi teóriánkat megemlíteni miszerint a nyelvtudomány a magyar nyelvet az uráli nyelvcsalád finnugor csoportjába sorolja, s a tudósok abban egyetértenek, hogy a magyarok őshazája az Uralhegység vidékén keresendő, és hét törzsről és hét vezérről tesznek említést. E hét törzs illetve vezér nevei még ma is feltalálhatók, mint helynevek és személynevek Magyarországon. Ilyenek például a Nyék, Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, vagy Keszi helységnevek; az Álmos fia Árpád, Előd fia Szabolcs, Ond fia Ete, Tas fia Lél, illetve Lehel; Huba fia Horka, személynevek. Árpád, Szabolcs, Gyula Őrs, Kend, Lehel, és Bulcsú (Vérbulcsu) mint a hét vezér, a hét szám szent számot is jelentett, s e hét vezérhez és helyhez még három tartozott, s miután az onugor nevünk, ungar, hungarus, tiz törzset jelent, feltehető, hogy ez utóbbi a valóság. Az Árpád család magukat Attila leszármazottának hirdették, Attilának őse pedig krónikáink szerint a turulmadár volt, amit másképpen sólyomnak, falconnak is neveznek. Képes krónikák ábrázolásán Attila azt viselte a kardján, s ma is ez a "magyar” madár jelkép. így tehát az Árpádok őseiben is a turulmadár született újjá, amikor is Álmos teherben lévő anyjának Emesének isteni látomás jelent meg turulmadár képében, jelezvén, hogy méhéből dicső királyok származnak majd, s azt is, hogy nem saját földjükön sokasodnak majd. A fiú az álomra való utalásként az Álmos nevet kapta, kitől aztán Árpád királyunkat is származtatjuk. A rege a csodaszarvasról szóló legendánk, melyet, mint januári cikkünkben is említettünk, Arany János hasonló címmel dolgozott fel, a magyarság kettős származásának meséje. A szarvas az eurázsiai népek hitében két szerepet testesít meg: mint ősanyát és mint új hazába vezető állatot. E mondánkban mindkettő feltalálható. A történés szerint a két testvér Hunor és Magyar egy szép napon amint kimentek vadászni egy szarvasünő bukkant fel előttük, amit üldözőbe vettek, de az elmenekült az ingoványba előlük. Itt kellett aztán üldözőinek szükségből letelepedniük öt álló esztendeig; a hatodik évben kikalandoztak, s egy pusztán Belár fiainak férjeik nélkül otthon maradt feleségeire és gyermekeire bukkantak, őket vagyonostól elragadták, köztük két leánygyermekre is leltek, s ezek egyikét később Hunor, másikat pedig Magyar vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól származnának hát e mondánk szerint a hunok illetve a magyarok valamennyien. Tudvalévő, hogy régente a neveknek mindenkor jelentése is volt, amit mindenki értett is. Pár példát felsorolnánk őseink névadási szokásaiból: Gyula erdélyi fejedelem egyik lányát Saroldunak hívták, ami törökös magyarsággal "fehér-menyét”-et, a másik leányát Karoldunak hívták, ami viszont "fékét menyétet” jelentett. (A menyét egy kis erdei ragadozó állat.) A közismert Ákos név, fehér sólyom, a Zsolt név viszont szultánt, fejedelmi jelentést takar. Valószínűleg valamennyien hallottak már olvasóink is - vérszerződésről. A szó régi, és a cselekedet pusztai szokás volt. Lényege, hogy egymás véréből egy-egy cseppet kortyintva, egymás vérszerinti testvérévé váljanak, egy test, egy vér legyenek. A különböző törzsek vezéreinek ez a cselekedete kovácsolta egybe a magyarságot, talán azzal a szóval is élhetnénk véli ezzel kapcsolatban László Gyula profeszszor, hogy a vérszerődés ünnepe a magyar nép születésnapja is. Anonymus erről a szerződésről krónikás könyvében igy ir: "hét fejedelmi, személyi dolgaiban előkelő, hadban hatalmas, hűsségben állhatatos férfiú volt. Akkor közakarattal Álmos vezérnek azt mondták: A mai naptól téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahová szerencséd visz, oda követünk téged. Majd a jelenlévő férfiak mindegyike Almos vezérért - pogány szokás szerint - saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette. És noha pogányok voltak, mégis azt a hitet, amelyet akkor egymás közt esküjükre tettek mindhalálig megtartották.” E szerződés négyszáz éven át fenntartotta az Áprád-ház uralmát, és amikor kihaltak, következő királyaink is azon a jogon tartottak igényt a trónra, hogy leányágon rokonai az Áprádoknak. A szerződés legfontosabb célja minden bizonnyal az Árpádházi leszármazottak uralmának biztosítása volt. Talán nincs is olyan magyar ember, aki ne hallott volna Lehel kürtjéről, sőt sokan vannak biztosan olyanok is, akik látták e kürtöt a Jászberény város múzeumában. A mondáról, amely szerint az elfogott, halálraítélt Lehel vezér kürtjével agyonvágta a győztes császárt, magyar krónikáink sokat Írtak, melyek közül egyik igy hangzik: Lehel (Lél) és Búlcsú kiváló kapitányok a Lech mezei csata vesztese után foglyok lettek és a császár elé vezették őket. Mikor a császár kérdezte, miért oly kegyetlenek a keresztények iránt azt mondták: Mi a legfőbb Isten bosszúja vagyunk. A császár azt felelte: Válasszatok magatoknak halált, emilyent akartok. Ekkor Lehel igy felelt: Hozzák ide a kürtömet, amelybe előbb belefúvok, aztán felelek neked. Odavitték a kürtöt és a császárhoz közeledve mikor Lehel nekikészült a kürtfúvásnak, erősen homlokon vágta a császárt, kit egy csapással megölt, s azt mondta pogány szokás szerint: előttem fogsz menni és szolgám leszel a más világon. Haladéktalanul lefogták őket és bitófán megfojtották. Az igazság az, hogy volt egy Lech mezei csata valójában, ami vereséggel végződött; azt is tudjuk, hogy a két magyar vezér elfogása és kivégzése is igaz. A kürtről azonban többet kell szólanunk, mert abban is sok a való, ha nem is úgy, hogy Lehel agyonvágta volna vele a császárt. Lehel neve átvitt értelemben azt jelentette, hogy kürtöt-fúvó. De, hogy a kürt a múzeumban valóban Lehel korában készült-e, s hogy az övé volt-e, arra nézve nincs teljes bizonyságunk. Mindenesetre tudjuk, hogy a kürt Lehel méltóságának jelvénye volt, s azt is, hogy ilyen drága mivű munka nem lehetett akárkié. Feltehető tehát az, hogy a monda igazat mond, csupán a kürt hovatartozása nyitott kérdés. A Botond-mondánk mélyére nézve, meglepően ősi mozdulatokra találunk. E mondánk a magyarok Konstantinápoly előtt álló seregének eseményéből származik, mely szeint egy óriás görög kivívására kiállt egy magyar és igy szólt: Én Botond vagyok, igaz magyar, a magyarok legkisebbike; végy magadhoz két görögöt, hogy ez egyik megőrizze kiszállni készülő lelkedet, a másik pedig elföldelje holttestedet, mert bizonyos az, hogy a görögök császárját népem adófizetőjévé fogom tenni. Azért a magyarok kapitánya megparancsolta Botondnak, hogy menjen bárdjával a város kapuja ellen. Botond bárdjával a város érckapuján egy csapással akkora hasadékot nyitott, hogy egy gyerek könynyedén ki-és bemehetett a hasadékon. Az óriás görögöt pedig, szól a legenda, Botond úgy megragadta, hogy egy kis rövid órai küzdelem után az menten kilehelte lelkét. -E monda szerint a küzdelem fegyver nélkül folyt, hisz a mondák szerint a hősök sebezhetetlenek. E mondánknak is van történeti valósága, miszerint egy bolgár kán megüzente a bizánci császárnak, vagy megfizeti az adót, vagy kopjáját belevágja Bizánc aranykapujába, ez ugyanazt jelentette tehát, mint Botond bárdjának ütése: hadüzenetet. Valóság még az aranykapu és valóság a Bizáncot övező nagy fal is. így fonódik hát egybe mindenkor a mese és a valóság elbeszéléseinknél, mondáinknál egyaránt. Hogy mégis ne csak feltevések és mesék álljanak rendelkezésünkre, régészeink óriási megfeszített munkával próbálnak ásatásaik, leleteik alapján pontos képet adni elődeink életformáját illetően. Tudjuk, hogy őseink szenvedélyes vadászok voltak, e között is a solymászat volt a leginkább elterjedt. (Sólyom - falcon.) Egy-egy jól betaniott sólyom madár gazdájának messze földön dicsért büszkesége volt. A magyar solymászat nagy hírű volt, még a középkorban is. Tekintve ilyen kiemelkedő szerepét, nem váratlan tehát, ha a magyar krónikák Attila címerébe is sólymot tettek. A magyarokról irt feljegyzések között legtöbbször fegyvereik említésénél, főleg nyilaikat emlegették legtöbben, miszerint olyan ügyesen lőnek nyilaikkal, hogy lövéseik ellen nem lehet védekezni. Fel is hangzott az egykoruak által lejegyzett templomi könyörgés: "A magyarok nyilaitól ments meg minket Uramisten!” Honfoglalóink hétköznapjai is gazdagok voltak tevékenységben is, hisz nem mindig álltak harcban. Gyermekjátékokról, szántásról nyilkészitésről, az aratásról, a fazekasságról, munkájukról a ház körül, vagy a méhészetről, a leánykérésről, vagy nőrablásról, a szülés előkészületeiről vagy éppen a virrasztásról és temetésről szintén sok mindent tudnánk még elmondani, melyre biztonságos válaszokat adnak régészeink feltárt leleteik alapján, ami azt is bizonyítja egy úttal, hogy múltunknak olyan értékei vannak, amiket érdemes felfedezni, s megszívlelni vele Zrínyi Miklós szavait: "Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”
