Vízügyi Közlemények, 2005 (87. évfolyam)

Somlyódy László: A balatoni vízpótlás szükségessége: tenni vagy nem tenni?

40 Dr. Somlyódy László közel szeretne a vízhez kerülni, amennyire csak lehetséges. Ha a tó ökológiai állapota, ezen belül a parti öv biológiai sokszínűsége tényleg olyan fontos számunkra, fürdőzési szokásainkon kellene változtatnunk a szigorú vízszinttartás helyett. Az EU VKI minimális beavatkozásra vonatkozó elvének is ellentmond, hogy a csaknem kizárólag a parti övre korlátozódó probléma megoldására az egész tavat próbáljuk átalakítani. Összefoglalóan tehát, a tartósan alacsony vízszint következtében növekszik a természetes partszakaszok aránya. Itt a természetessel azonos jellegű ökológiai folyamatok játszódhatnak le. Új élőhelyek alakulnak ki, magasabb fajdiverzitás válik lehetővé. A parti öv élővilága evolúciósan éppen az alacsony vízszinttel együtt járó jelentős vízszintingadozáshoz alkalmazkodott, szemben az emberrel, aki évszázadok óta a számára kényelmesebb és általában gazdaságilag is indokolható szűk vízszintingadozás érdekében szabályozza a tavakat. 2.6.5. A Rába és a Balaton vízgyűjtő összekapcsolásának ökológiai kockázatai. A VITUKI (2002) vízpótlási tanulmánya részletesen foglalkozik a Balaton, a Zala és a vízpótlás forrásaként számbavett folyók florisztikai és faunisztikai összehasonlításával. Az összehasonlításból azt a következtetést vonják le, hogy a Rába élővilága a leghasonlóbb a Zaláéhoz, és a Balatontól idegen fajok sem fenyegetnek invázióval. Véleményünk szerint a kép nem annyira megnyugtató. Konkrét kockázatról csupán egyetlen esetben van tudomásunk. G.-Tóth és munkatársai (2003) szerint a nyugati határszél patakjaiban (például a szombathelyi Gyöngyös-patakban) terjeszkedik az Ausztriában sokfelé telepített, a rákpestissel szemben ellenálló amerikai jelzőrák. A megvizsgált közel 80 példány mindegyike hordozója volt a betegségnek. A jelzőrákkal összezárt folyami rákok 5-6 nap alatt megbetegedtek, 10 nap alatt elpusztultak. A rábai vízpótlás azt jelentené, hogy a Balatonban őshonos folyami rákot már soha nem lehetne visszatelepíteni. Telepítési kísérletek jelenleg folynak, és az angolnatelepítés tilalma óta szép reménnyel kecsegtetnek. A kecskerák és a folyami rák kipusztulása miatt megüresedett a Balatonban egy ökológiai szerepkör: a kopro- és nekrofágia. A szerepkör része a haltetemek „eltakarítása". Ennek hiányát tömeges halpusztulások idején a nagyközönség is jól érzékeli. A Balatonra vonatkozó konkrét kockázaton túl kimutatható, hogy szomszédos vízgyűjtők összekötése elősegíti a vízhez kötötten terjedő fajok invázióját. A szigetbiogeográfia elveinek (MacArthur-Wilson 1967) megfelelően annak a valószínűsége, hogy egy faj bizonyos idő alatt egyik „szigetről" (víztestből) eljut a másikba, fordítottan arányos a távolsággal, egyenesen arányos a célterület méretével, emellett a topográfia és fajspecifikus terjeszkedési mechanizmusok függvénye. A Balaton és a Rába egyaránt a Duna vízgyűjtőjén fekszik. Távolságuk a vízhez kötötten terjedő szervezetek szempontjából jelenleg nagy. Az esetleges vízátvezetés a távolságot jelentősen lecsökkentve mintegy négyszeresére növelné az invázió valószínűségét (Istvánovics 2003, 2005). Az idegen vízgyűjtőről történő vízpótlás kellemetlen ökológiai meglepetésekkel is szolgálhat a Balatonban vagy annak vízfolyásaiban. Idegen vízgyűjtők összekötése megkönnyíti olyan vízhez kötötten terjedő fajok invázióját, melyek egyébként nem,