Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

3-4. füzet - Gayer József: A települési csapadékvíz-elhelyezés aktuális problémáiról

A települési csapadékvíz-elhelyezés időszerű problémáiról 425 mintegy 5000 évvel ezelőtt ( Wolfe 2000). A történelem viharaiban később ezek a létesítmények jórészt elpusztultak, de maradványaik még számos helyen fellelhetők. A csatornázás gyakorlata a római birodalom bukása után feledésbe merült és felszíni árkok és az utcák szolgáltak mindenfajta vízzel kapcsolatos hulladék elhelyezésére és eltávolítására. Ez volt az „egyesített rendszer" születése (Chocat et al. 2004). Jóllehet még nem létezett tervszerű hulladékgazdálkodás, számos érdekes gyakorlat alakult ki mind a szennyvíz, mind a csapadékvíz hasznosítására, mivel ezeket nem hulladéknak, hanem inkább értékes, hasznosítható anyagoknak tekintették (Maneglier 1991). A fekáliából szerves-trágyát készítettek, mely iránt nagy kereslet volt Párizsban a XVIII. század végéig. A vizeletet a talajba szivárogtatták és salétromot, majd puskaport gyártottak belőle. A csapadékvizet ciszternákban gyűjtötték és különösen Dél-Európában fontos vízkészletnek számított. A megoldások nem voltak higiénikusak, ezért számos tífusz és kolera járvány tört ki Európában és Amerikában is, különösen az 1830-as és 1870-es években, melyek arra késztették a városi hatóságokat, hogy más megoldást találjanak a szennyvíz elhelyezésére és kezelésére ( Wolfe 2000). Ekkoriban három döntő érvet sorakoztattak fel a „mindent a szennyvíz-csatornába" elv választása mellett (Chocat et al. 2004): - egy „tudományosat", mely az emberi szervezet és a település közötti analógián alapult; ha egy végtag a véráramlás hiánya miatt beteg, hasonló helyzet alakulhat ki egy városrészben is a vízáram hiánya miatt. Ezért a víz folyamatos áramlása szükséges, hangsúlyozva, hogy a tartályok, ciszternák a „ragályos pangás" rossz példái, - egy politikai érv, mely különösen erősen tartotta magát Franciaországban a forradalom után, és az egyenlőség elve alapján állította, minden állampolgárt egyenlően kell kezelni az állami és a városi hatóságok előtt, mely elvet egy közös szennyvízgyűjtő hálózat valósít meg a legjobban, ebben az esetben, - végül egy gazdasági érv, a gyors ipari fejlődés közepette nagyon nemkívánatosjelenség volt egy betegség széles körű elterjedésével megbénítani a termelést, a kereskedelmet és a fogyasztást. Figyelemre méltó, hogy Magyarországon a Helytartótanács már 1847-ben rendeletet adott ki ,,a' szabad királyi Pest Város kebelében építendő földalatti csatornák iránt" (Tanácsi Végzés 1847), melyben nagyjából a mai napig fennmaradt osztályozást alkalmazza a közcsatornák és magáncsatornák terén. A XIX. század végére jelentős haladást értek el a városi csapadék-csatornázás területén a méretezésre kifejlesztett empirikus módszerek révén. A csapadék és a lefolyás közötti összefüggés felismerése vezetett a racionális módszer (RM) megalkotásához, melyet általában Mulvaney-nek tulajdonítanak, 185l-es publikációja alapján. Qcsúcs CiA A következő években számos változatát dolgozták ki és alkalmazták világszerte ennek az alapképletnek. A módszer lényegében a lefolyás hozamát ((3csúcs) a csapadék intenzitásából (i), és a területből (A) számítja, figyelembe véve a felszíni