Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

3-4. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: Árvízi kockázat a Tisza vízrendszerében

396 Orlóci István - Szesztay Károly bontásban is áttekinti az árhullám levonulásnak a vízhozamgörbét és az árvízi vízjárást meghatározó szerepét. Az ábra felső sorának hurokgörbéi - a Tiszán Tiszapüspökinél 1895. március 30 és május 4. között levonult tavaszi árhullám adataival - az árvízi vízlefolyás dinamikájának tisztán és teljesen kibontakozó „klasszikus" esetét példázzák (Hirschfeld 1896); nevezetesen, a vízhozamgörbe hurokszerű szétnyílása a szelvényterület és a vízszínesés, illetve középsebesség egymáséval ellentétes értelmű hurokgörbéjének eredőjeként valósul meg. A Dunán Nagymarosnál 1954. július 10-27. között levonult árhullámra vonatkozó középső ábrarész grafikonjai azt a határesetet példázzák, amikor a vízhozamgörbe áradási és apadási ágának szétválását (a szikla medrű szakasz feltételei között) a vízszinesés és a középsebesség dinamikája szabályozza. Végül a Bodrog sárospataki szakaszán 1941. július 16. és 25. között levonult árhullám ábrái a kettős összetételű árvzi hurokgörbét mutatnak be, amelyben a vízszinesésnek (és ezen keresztül az áramlási sebességnek és a vízhozamnak) az alakulását az áradás, illetve apadás ütemének változásain kívül a Tisza, mint befogadó vízfolyás vízállásának esetenként igen jelentős mértékű visszaduzzasztó hatása is befolyásolja. Az árhullámok levonulásának sajátosságát fedik fel a mércekapcsolati történeti vonalak (12. ábra), amelyek szintén hurok alakúak (Bezdán 1999). Feladatot kijelölő következtetés, hogy a folyó hidraulikai viselkedése rendkívül változatos, mondhatjuk, sokszínű és okainak feltárása a tervezett árapasztó rendszer eredményes vezérlésének fontos feltétele. A Tisza vízrendszerében az árhullámok levonulásának meghatározó tényezője a befogadók és a mellékfolyók kölcsönhatású kapcsolata. Hidrodinamikai alapjait tekintve a torkolatoknál jelentkező duzzasztó, illetve leszívó hatás abból ered, hogy a két csatlakozó meder szakaszon, valamint a továbbvezető közös szakaszon a mindenkori vízhozamok (vízszállító képességi adottságaik) általában más és más saját („befolyásolatlan") vízállás magasságot jelölnek ki. A három egyedileg meghatározott saját vízállás érték közül azonban mindig csak a legmagasabbik tud megvalósulni, és a másik két ágban a ténylegesen kialakult vízszint és a saját vízhozamához tartozó fiktív szint között különbség alakul ki. Az összetalálkozó árhullámok viszonylagos nagysága és időbelisége szerint levonulásuk során a három ág egyensúlyi arányai gyökeresen átrendeződhetnek, és a duzzasztás kezdeményezése tekintetében szerepet is cserélhetnek. A fentebbi dinamikai előfeltételek általános érvényéből következően a mellékfolyók nélküli folyószakaszokon is kialakulhatnak jelentékeny duzzasztó hatások. Ezeket többnyire a mederbeli vízlefolyás morfológiai adottságainak hosszmenti megváltozása, helyi rendellenessége alakítja ki. Ha például valamely folyószakaszon a folyó kanyarulatai túlfejlődnek és „elfajulnak" (ami a Tisza esetében ismétlődően megtörtént és megtörténik), az adott vízhozamok levezetéséhez a folyó vízszintjének az „egészséges" szakaszokra jellemzőnél magasabbra kell emelkednie, ami a vízfelszín csekély esése folytán jelentékeny mértékű duzzasztó hatással párosul. De hasonlóan duzzasztást okozhat a nagyvízi mederszelvény csökkenése, és ezzel a hatással kell számolni a hullámtéri szűkületeknél is A vízhozamgörbét és ezen keresztül az árvízi vízjárást szabályozó fentebbi két hatás-mechanizmus kialakulását és szerepét tekintve több szempontból lényegesen különbözik egymástól. Az árvízi huroknak az áradás és apadás ütemét követő tágu-