Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

1-2. füzet - Orlóci István: A közösségi vízgazdálkodás felé

A közösségi vízgazdálkodás felé 39 ártéri övezetekre tagolódnak. A legalsó morfológiai térszín (a legfiatalabb alluviális szint) az ártér, amelynek kis része a ma is épülő, feltöltődő hullámtér. A magasabb morfológiai szinthez az alföldi löszös felszínek tartoznak, amelyek sok helyen inkább folyókból származó iszapból, mint hulló porból keletkeztek. Ezek a felszínek jelentősen elkülönülnek az árterektől, mert vízháztartásuk lényegében független a folyótól. A löszhátakon folyik a legrégibb idő óta mezőgazdasági tevékenység, és a régészeti leletek, valamint a kunhalmok bizonyságai szerint ennek a szintnek pionír szerepe volt az Alföld társadalmi fejlődésében. A harmadik s egyben a legmagasabb morfológiai szintet a lepusztuló homokdombok alkotják, amelyeken a szárazódó tájfejlődést csak a folyókból történő mesterséges vízellátással lehet megváltoztatni. Az ártéri síkságok az árvízi elöntések gyakoriságától függően különültek el az alacsonyabb (mély) és a magasabb árterek tájtípusra. A mély ártereken az évenkénti árvizek hatására azonális növényzet és talajtakaró alakult ki. A folyók öntésföldes környezetében pedig puhafás ligeterdő díszlett. Az alacsony ártérnek az élővizektől távolabb eső, zártabb mélyedéseit, és főképpen a peremi süllyedékeket hatalmas lápok töltötték ki, nádasokkal, zsombékos mocsarakkal, de helyenként puhafás ligeterdőkkel is tagolva. Ezeknek a területeknek számottevő volt a gazdasági haszna (építőanyagnak használt növényzetük, természetes állatállományuk, stb.), és különösen fontosak voltak, mint téli illetve védelmi szálláshelyek. A magas ártereken már csak a ritkább, nagyobb árvizek idején keletkezett rövidebb-tartósabb elöntés. Itt, a magasabb szintű szigeteken halásztelepek voltak, és nagyobbrészt ezek lakói foglalkoztak az utóbbi időben újra felfedezett „fok-szabályozással". A magas árterek nagyobb részén a magas füvű, nedves réteket a pásztorkodó állattenyésztés a nyári évszakban hasznosította, amikor a levonuló árvizek után a megemelkedett talajvíz táplálta a növényzetet. A medence és ezen belül az Alföld földrajzi adottságainak - és különösen élővilágának - kialakulásában meghatározó szerepe volt a peremi hegyvidék vízbőségének, és az ebből származó felszíni lefolyásnak. A külső vízpótlás hatására a Tiszavölgyben - arid, szemiarid éghajlata ellenére - folyó- és állóvizekkel tarkított ligetes-erdő-réti növénytársulás alakult ki. Átlagosan évente 2-3 milliárd m

3 árvíz ömlött ki a területre, aminek egy része a kedvező felszíni adottságok között lassú áramlásban vonult végig a völgyben, más része a mocsarasokban tűnt el, és táplálta környezete talajvizét, harmadik és legnagyobb része pedig elpárolgott, csökkentve a légkör párahiányát. A Tisza és a főbb mellékfolyók évenként rendszeresen ismétlődő árvizeinek ezt a talajt öblítő, éghajlatot mérséklő és növényzetet tápláló természeti adottságát felismerve - és azt a helyi adottságokhoz sokrétűen igazodó, kisebbnagyobb mesterséges „fok-rendszerekkel" szabályozva - alakult ki az itt járt nyugati krónikások által is megcsodált ártéri gazdálkodás, ami mellesleg nem kis mértékben befolyásolta a táj fejlődését. Emellett nem szabad megfeledkezni a tájképnek az évszázados háborús korszakbeli alakulásáról sem, amikor védelmi célból tudatosan növelték a vízjárta területeket (II. táblázat). Somogyi Sándor kutatásainak eredményeként a 7. és 8. ábrák lehetőséget adnak az ország honfoglaláskori és a mai tájképének az összehasonlítására. A változás igen szemléletes, és megállapítható, hogy a legerőteljesebb a Tisza-völgyben volt, ahol a