Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

3-4. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: Árvízi kockázat a Tisza vízrendszerében

Ar\'ízi kockázat a Tisza vízrendszerében 389 1.6. A korábbi maximum és az egyenlő biztonság stratégiája A folyó széles árterületének lezárása alapvetően megváltoztatja a vízjárás és mederalakulás határ-feltételeit. A folyó „válaszát" egy ilyen nagyarányú beavatkozásra a hidraulika és a potamológia legkorszerűbb módszereivel sem lehet kellő megbízhatósággal és részletességgel előrelátni. Érthető, hogy a múlt század közepétől a Tisza vízrendszerében megindult nagyszabású ármentesítések vízjárási hatásait, köztük különösképpen a várható árvízszint emelkedések mértékét és időbeli alakulását elméleti úton nem lehetett és ma sem lehet előrejelezni. Az árvízi kockázat szabályozásának stratégiáját csak tapasztalati úton, a bekövetkező árvízszint emelkedésekhez lépésről-lépésre igazodva, lehetett kialakítani és időszakonként hozzáigazítani egyrészről a folyó vízjárásbeli válaszaihoz, másrészről a társadalmi-gazdasági elvárások változásaihoz. A tapasztalati elvből következett, hogy az ármentesítés legfontosabb kérdésében, a védőgátak koronaszintjének kijelölésében a XIX. század közepén megindult átfogó ármentesítési program elindítói az adott folyószakaszon az addig előfordult legmagasabb árvíz szintjéből, a „korábbi maximum" stratégiájából indultak ki. Az árterek lezárását követő jelentős és időben hosszan elhúzódó árvízszint-emelkedések azonban ennek a kezdetben az igényekhez jól igazodónak látszó elvnek a hosszabb távlatú követését egyre kétségesebbé és nehezebbé tették. Amint az 1998. évi visszatekintés eredményeit rögzítő 5. ábra adatai mutatják, a korábbi maximumok közül ma már egyik sincs érvényben, és a rekord magasságú árvizek eloszlása meglehetősen tarka képet mutat. A kezdeti stratégia egyre tarthatatlanabbá válását jelzi az is, hogy amíg az áttekintett időszak első évszázadában (a XIX. század közepétől 1964-ig) a korábbiakat érvénytelenítő rekordok mintegy 40 évenként követték egymást, az utolsó fél évszázadban átlagosan már 4-5 évenként jelentkeztek hol ezen, hol azon a folyószakaszon újabb és újabb rekord magasságú árvizek. Valószínű, hogy az emelkedő irányzatnak ebben a felgyorsulásában a korábbi begátolásokon kívül a vízgyűjtőterületen bekövetkezett más változások és az alulról vezérelt visszaduzzasztások is jelentős szerepet játszanak. Az árvízszint emelkedések tényeinek és okainak minél teljesebb és részletesebb feltárása a kockázat-szabályozás jövőbeli stratégiájának az egyik kulcsponti fontosságú feladata. A „korábbi maximum" stratégiájának felváltásához az 1920-as évekre érlelődtek meg az előfeltételek. Egyrészről az 1888. és 1925. évi árvizekkel általános felismeréssé vált a „rekordot javító" árvízszintek ismétlődésének ténye. Másrészről világszerte ez időtájt kezdtek kibontakozni és elterjedni a „mértékadóság" fogalmát és meghatározásának módszertanát megalapozó valószínűségszámítási megoldások. Ilyen módon jelent meg és terjedt el a hazai vízügyi gyakorlatban is az előfordulási valószínűségekhez kapcsolt mértékadó terhelés elmélete, amelyik a Duna, a Tisza és főbb mellékfolyóik árvízvédelmi gátjainak magasságát az 1%-os előfordulási valószínűségű (átlagosan 100 évente ismétlődő) árvizek szintjéhez rendelte hozzá. Ezzel az árvízi kockázat szabályozásában a korábbi „helyi-maximum" stratégiáját az „egyenlő biztonság" stratégiája váltotta fel.