Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

3-4. füzet - Stelczer Károly: az 1954. évi dunai árvíz

342 Stelczer Károly nyességét egy olyan Duna-szakasz példáján szeretném bemutatni, ahol a szabályozás eredményeként megszűnt, vagy erősen csökkent a jeges árvíz kialakulásának veszélye. Az 1940. 1947. és 1956. évi jeges árvizek levonulásakor Pozsony alatt az olajfinomítónál és a Duna 1848 fkm-jénél (az 1947. év őszén épült rajkai rajzoló vízmérce térségében) igen veszélyes jégtorlaszok keletkeztek (Pataki 1941). Pozsonyban a torlasz hatására a jeges árvíz sorrendben a következő értékekkel tetőzött: 1940. III. 9-én 860, 1947. III. 12-én 865, 1956. III. 3-án 912 cm. A dunai vízlépcsők megépülése után a jégtorlaszok kialakulásának veszélye ezen a szakaszon megszűnt. Az 1947. évi jeges árvízre Magyarországon ma már kevesen emlékeznek (olyannyira, hogy a közelmúltban megjelent egyik vízügyi cikk tévesen 1949. évet említ). Talán azért, mert a pozsonyi majd a rajkai torlasz megindulása után, a hirtelen nagy felmelegedés következtében, a további Duna-szakaszon az ár nem okozott jelentős vízszintemelkedést (Budapesten a zajló jégnél március 18-án 688 cm-rel, majd a jégnélküli árvíz március 25-én 705 cm-rel tetőzött). Szeretnék azonban mégis megemlékezni az 1947. évi jeges árvízről. Nemcsak azért, mert Pozsonyban az addig észlelt ötödik legmagasabb szintet érte el, mert Pozsonnyal szemben a Duna jobb partján Petrazsalkát (Pozsonyligetfalu) elöntötte, helyenként a házak ablaka fölé ért, sőt a tetőket is ellepte a víz (Csehidi 1954), hanem azért, mert Pozsony alatt, a Duna jobb partján, Horvátjárfalu-Oroszvár-Dunacsuny—Rajka közötti a Rábaszabályozó Társulathoz tartozó árvízvédelmi töltésen való védekezés késleltette a három község Csehszlovákiának való átadását. Igen nehéz volt védekeznem olyan helyen, ahol a lakosságnak már csak egy része van jelen, azok, akik nem települtek át Magyarországra és Oroszvárnak olyan ideiglenes vezetője van, aki azelőtt még soha nem járt a községben és csak az átadási ceremóniára érkezett. A védekezés így is sikeres volt. Brósz Imre oroszvári gátőr jól ismerte a védvonalat és a tudta, hogy pl. az erős csurgás - épp egy holtág keresztezésében - a terméskőből épített és földdel letakart gáttest miatt van. Az árvíz levonulásának napjaiban még az utolsó március 15-i ünnepséget is meg lehetett tartani Oroszváron. Az 1954. évi árvíz során Szigetközben nagyon sok „mini" buzgár keletkezett, melyek elfogására csak nagyon kevés esetben került sor, mert ezen a szakaszon kevés volt a védekező ember és az anyag (homokzsák). Ezek az apró buzgárok legtöbbször önmagukat fojtották el. Az árvíz levonulása után a „mini" buzgárok részletes feltárása megtörtént (Galli 1955). A szigetközi altalaj (nagy mélységig homokos-kavics, jó vízvezető réteg) és fedőréteg (félig vízzáró) esetén a „mini" buzgárok, és bizonyos mértékig a fakadó vizek ellen a legjobb védekezési módnak az ellennyomó medencék, ill. a mentett oldali kavicspadkák („paplan") építése bizonyult (Stelczer-Csoma 1979, Stelczer 1994/ Az ellennyomó medencék (8. ábra) a későbbi árvizek során is sikeresen vizsgáztak. Az 1965. évi árvíz idején a rendkívül hosszú ideig tartó magas vízállás (a dunaremetei 500 cm-es vízállás tartóssága az 1954. évinek több mint a négyszerese volt) ellenére a „Szigetközben a legjobb állékonyságúnak a mentett oldali kavicspadká-