Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)
1-2. füzet - Orlóci István: A közösségi vízgazdálkodás felé
A közösségi vízgazdálkodás felé 33 földhasználatok (és civilizációs tevékenységek), valamint az évszázados vízszabályozások nemcsak lényegileg változtatták a tájképet, hanem igen merev korlátok közé szorították a táj fejlődést. A természeti környezet társadalmilag jelentős tulajdonságaiban (a talaj termőképességében, a víz ihatóságában, a táj üdülési értékében, stb.) okozott változásokkal, károsodásokkal a hatáslánc visszalép a társadalmi-gazdasági szférába, ahol a gazdasági és életminőségi értékek válnak hatásközvetítő közeggé, és végső fokon újabb hatáslánc elindítójává. Ilyen módon a természeti környezetbe beavatkozó tevékenységekjárulékos külső hatásai a táj és a lakosság egészét tekintve előbb-utóbb internalizálódnak, és a környezeti károsodások pozitív visszacsatolásban (az igényszint növekedése nélkül is) terjednek és fokozódnak. A folyók ökológiai kapcsolata a víznek az anyag- és energiaforgalomi szerepéből következik. A vízforgalom közvetlenül az árterületet kapcsolja össze a folyóval; a közvetett kapcsolatot a talajvíz, illetve helyenként a medence mélységi vízrendszere teremtheti meg. Az árvízvédelmi gátakkal kialakított nagyvízi meder esetében az utóbbi kapcsolat alakíthat ki nagyobb területű hatás övezetet. A több tucatnyi emberi tevékenységet a vízháztartási folyamatok egymással és a természeti tényezőkkel folyamatos és szoros kölcsönhatásban tartják. Ugyanakkor informatikai alapjaikat és intézményi kereteiket tekintve úgyszólván minden tevékenység más és más szaktudomány, illetve lehatárolt célokat és sajátos részérdekeket követő gazdasági és igazgatási ágazat illetékességi és felelőségi körébe tartozik. Ez az ellentmondás a vízgazdálkodási konfliktusoknak - a vízgazdálkodás modernkori szindrómájának is - a lényegi forrása. A természeti egység és a társadalmi megosztottság harmóniájának megteremtése az integrált vízgazdálkodás eredendő célja. A területhasználatok és vízszabályozások tájfejlődési hatásai - ugyanúgy, mint az ipar, a lakóhelyek, a közlekedés és más ágazatok esetében - nem magukból az emberi-társadalmi igényekből és célokból (például lakosság vagy a növénytermesztés biztonságos vízellátásából), hanem a cél megvalósításához választott technológiai megoldásokból fakadnak. Az igények kielégítésének mértékét és alkalmazott eszközöket a fizetőképes kereslet, a mindenkori piaci árrendszer szabja meg. A piaci rendszer működését csak az árakban és a kiegészítő szabályozási intézményekben (adók, védővámok, támogatások, biztosítási rendszer, stb.) megjelenő tényezők és feltételek irányítják. Az ökológiai adottságok lényegét, holisztikus és dinamikus egységét jórészt a természet ingyen ajándékaként veszik tudomásul, és a hatásokat a hatékonyság szempontjából mellékes és járulékos „externalitások" közé sorolják. A vízháztartási folyamatok révén azonban esetenként olyan hatásláncok alakulnak ki, amelyek az externalitásokat a rendszer szempontjából internalizálják. A különböző gazdasági, emberi tevékenységek környezeti hatásának mérlegelésénél ennek a viszszacsatolásnak a léte, illetve hatékonysága alapvető fontosságú kritérium. Ennek számításba vételéhez fel kell tárni a gazdasági és a természeti rendszerek kapcsolódási sajátosságait. Arra a kérdésre kell választ adni, hogy vannak-e a természetes tájak fejlődésének olyan általános rendszeralkotói és folyamatirányítási stratégiái, amelyek párhuzamba állíthatók a piacmechanizmus által kialakított gazdasági rendszer sajátos vonásaival?
