Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)
1-2. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók
Önszerveződés és intézményfejlesztés az igényorientált vízgazdálkodásban 291 mányokból kiinduló hosszabb távlatú módszertani előkészítést kezdeményeztek (Szlávik 1998, Szlávik-Ijjas 1998). Az erre támaszkodó EU Vízgazdálkodási Keretirányelvek alapos elemzések és egyeztetések után csak 2000-ben léptek hatályba ( Gayer 2004). A vízgazdálkodási politika kérdéseinek ez a fokozatos és elemző irányzatú megközelítése lehetővé tette néhány közösen elfogadható és alkalmazható ajánlás megfogalmazását, de ugyanakkor felhívta a figyelmet a környezetvédelem és a vízgazdálkodás kérdéseinek nagymértékű országonkénti differenciáltságára is. Ilyen módon egyre szembetűnőbbé válik, hogy az európai országokban a környezetvédelem és a vízgazdálkodás igény-orientáltságában kialakult különbségeket az alulról építkező önszerveződés és intézményfejlesztés módozatának és mértékének sokfélesége tükrözi. 3. Országonkénti differenciáltság Bár az alulról építkező önszerveződés és intézmény-fejlesztés indítékai általános emberi adottságaiból fakadnak, az európai országok vízgazdálkodásának intézményi rendjében az I. táblázat szerinti eszmei irányzatok nagyon különböző módon és mértékben érvényesülnek. Az országonkénti jelentős differenciáltság elsődlegesen abból adódik, hogy magában az országok átfogó kormányzati, intézményi és társadalom-szerveződési szerkezetében is igen sokféle módon és mértékben érvényesül az önszerveződési hajlam. Ezen túlmenően a világgazdálkodáson belüli érvényesülést számottevően befolyásolja a környezetvédelmi szempontok és elvárások iránti érzékenység, valamint az ország vízföldrajzi és vízháztartási adottságainak gazdaság-formáló és életmód-alakító hatása. Az alábbiakban előbb az országok átfogó kormányzati és igazgatási rendjében mutatkozó sokféleséget próbáljuk érzékeltetni az önszerveződési elvet legszorosabban és legrégebben követő Németország, illetve ehhez az elvhez legkevésbé igazodó Egyesült Királyság, továbbá három „közbenső" állapotot tükröző ország (Spanyolország, Franciaország és Hollandia) példáján, majd röviden vázoljuk a környezeti-érzékenységből és a vízrajzi adottságokból eredő országonkénti differenciáltságot. Németországban az alulról építkező önszerveződés elvét az ország alkotmánya is hangsúlyosan rögzíti (ami több vonatkozásban mintául szolgált az Európai Unió alkotmánya számára) és az 1992-februári Maastricht-i EU szerződést ratifikáló Szövetségi Alkotmánybíróság 1993. októberi határozatával kötelező érvényű jogi hatályra emeli ezt az elvet és előírja, hogy az ország kormányzata minden eszközzel támogassa az önszerveződési elv érvényesítését és további kiterjesztését mind az ország belső életében, mind nemzetközi tevékenységében. Ugyanakkor a szerződés érvénytelennek nyilvánít minden olyan nemzetközi egyezményt és EU határozatot, amelyik sérti az önszerveződési elv hatályát. Ennek megfelelően csak olyan nemzetközi együttműködést tekint alkotmányosan elfogadhatónak, amelyik pontosan körülhatárolja a vállalt kötelezettségek tartalmát és mértékét. Az Egyesült Királyságban a társadalmi berendezkedést illető eszmeiség és az ezt törvénybe foglaló alkotmány hiánya erősen korlátozza az önszerveződési elv iránti érdeklődést, illetve az elfogadása és alkalmazása iránti készséget. A parlamentáris királyság államformája inkább a felülről irányított kormányzási megoldásoknak kedvez és