Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

1-2. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

292 Szesztay Károly alulról építkező intézmény-fejlesztés csak néhány kivételesnek és járulékosnak tekintett szakterületen (például a környezetvédelem kérdéseiben) alakult ki. A vízgazdálkodás területén a helyi intézmények szerepe a 20. század folyamán (más közületi szolgáltatásokéhoz hasonlóan) fokozatosan csökkent, majd Anglia és Wales területén 1989-ben a vízellátás és csatornázás privatizációjával gyakorlatilag megszűnt. Spanyolországban a Franco-diktatúra bukását követően megindult ugyan az intézmény-rendszer decentralizálása, de ezt a folyamatot a központi és a tartományi kormányzatok ellentétes érdekei és törekvései jelentősen hátráltatják. A környezetvédelem és a vízgazdálkodás központi intézményei (amelyek az EU támogatások felhasználásáról is döntenek) például gyakran ellenzik és akadályozzák Katalónia és más tartományok önszerveződési és intézmény-fejlesztési törekvéseit. Franciaország a politikai irányításban központosításra, míg az alkalmazási és igazgatási döntésekben határozott decentralizálásra törekszik. A vízgazdálkodási tevékenységekben például igen jelentős szerepük és önállóságuk van a vízgyűjtő-elv figyelembe vételével lehatárolt igazgatóságoknak (Agences de l

'Eau) és a települési szakhatóságoknak, amelyek általában önálló költségvetéssel és az érintett lakosság széleskörű bevonásával (vagyis az önszerveződési elvet követve) működnek. Hollandiában az önszerveződési elvet nem jogi és intézmény-fejlesztési alkalmazásokban, hanem az érdekeltek széleskörű bevonásán alapuló gazdálkodási és érdekegyeztetési döntések útján keresik. Ez a tárgyszerűséget és rugalmasságot biztosító megközelítés jól tükrözi és támogatja az igény-orientált vízgazdálkodás koordináló és érdekegyeztető jellegét. A környezetvédelmi kérdések iránti érzékenység (vagyis a környezeti szempontok prioritásbeli sorrendisége, az átfogó környezetvédelmi politika kidolgozottsága és a környezeti kérdések társadalmi támogatottságának mértéke) tekintetében a korábbi tizenöt EU tagország között igen lényeges különbségek alakultak ki. Hat tagországban (Svédországban, Finnországban, Hollandiában, Dániában, Németországban és Ausztriában) a környezeti kérdéseket gyökereikben és teljes távlati jelentőségükben felismerő és szabályozó önálló és átfogó környezetvédelmi politika irányítja. Ezzel ellentétben öt tagországban (Görögországban, Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában és Írországban) lényegében még nincs átfogó környezeti politika és a tárgykörbeli fejlesztéseket döntően az EU határozatai és kezdeményezései irányítják. A további négy tagország (az Egyesült Királyság, Franciaország, Belgium és Luxemburg) a fenti két csoport közötti átmenetet képviseli és az átfogó környezetvédelmi politika bevezetésének közbenső fokozataiban van. Belső kapcsolódásaik folytán a fenti csoportok közvetve az igény-orientált vízgazdálkodás előrehaladottságát, valamint az önszerveződési elv kibontakoztatása iránti hajlamot is jellemzik. A tagországoknak a nagyobb vízföldrajzi tájakon belüli helyzete (elsősorban a felvízi-alvízi viszonylat alakulása) is jelentős mértékben befolyásolja az Európai Unió (és más nemzetközi szervezetek) vízgazdálkodási tevékenysége iránti érdeklődését és ilyen módon az önszerveződési elv elfogadása és alkalmazása iránti készséget is. Az Egyesült Királyság (mint szigetország), vagy Spanyolország (az Ibériai félsziget vízrajzi egysége túlnyomó többségének birtokában) vízgazdálkodásában lényegileg független, tehát nincs közvetlen érdekeltsége az Európai Unió vízgazdái-