Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

1-2. füzet - Orlóci István: A közösségi vízgazdálkodás felé

A közösségi vízgazdálkodás felé 15 A sokszínű Európában a Közösség környezetvédelmi politikája új, egységes irányt jelöl ki a vízgazdálkodás fejlesztésére. A szabályozások elvi alapja a fenntartható fejlődés, és ennek három pillére közül (a gazdasági és a szociális fejlődés, valamint a környezetvédelem) a természetes élőhelyek védelmére helyezik a hangsúlyt. A vizek, jó állapotának" elérését célul kitűző EU Víz Keretirányelv lényegében a vizek védelmének jogi kereteit fogalmazza meg, szigorú feltételekhez kötve a gazdasági célú használatot és szabályozást. Az irányelv hazai alkalmazásában jelentős a helyzeti előnyünk. Az integrált vízgazdálkodás és a környezetvédelme felé forduló paradigma- és stratégiaváltás informatikai és intézményi alapjainak fejlesztéséért korábban nemzetközi elismerést kapott a magyar vízügyi szervezet (pl. 1975-ben az ENSZ Budapesten rendezte meg a vízgyűjtő-gazdálkodással foglalkozó első világ-konferenciát). Hazánkban már klasszikussá vált az a felismerés, hogy a vízgazdálkodás lényegét tekintve a természet vízháztartásának és az emberi-társadalmi igényeknek az összehangolt szabályozása (Dégen 1972). A természeti és az emberi rendszerek hierarchiáját illető új felismerést tükrözi például az 1983. évi „Vízvédelmi Akcióprogram", amely előírja, hogy „az ökológiai adottságok figyelembevétele elsődleges kötelezettsége valamennyi vízfogyasztónak" (OVH 1983). Más kérdés, hogy ez a felismerés mindmáig sehol sem válhatott hatékony stratégiává, mert a vízháztartást és a vízminőséget befolyásoló legfontosabb döntések és emberi tevékenységek a vízügyön kívüli szakterületek és igazgatási ágazatok (az ipar, a bányászat, a mezőgazdaság, a közlekedés, a hulladéklerakás, stb.) illetékességébe tartoznak. Vannak hazai tapasztalatok a vízgyűjtő egységének és a partnerségi elvnek az alkalmazására mind a vízgazdálkodás döntéselőkészítési-tervezési rendszerében, mind pedig az integrációnak a természeti és az emberi rendszerek egészére történő kiterjesztésében. A paradigmaváltásban a vízügyi intézményrendszerre úttörő és katalizáló szerep jut, mivel a víz a természetben és a társadalomban egyaránt a hatásközvetítés és a kapcsolatteremtés közege. A vízvagyonnal való gazdálkodás sikere azonban együtt áll vagy bukik más természeti tényezőkével (a talajjal, az erdőkkel, az élővilággal). Ezért nem csak a vízzel, hanem a más természeti készletekkel történő gazdálkodást is új alapokra kell helyezni (Orlóci-Szesztay 2003). A magyar vízgazdálkodásnak lassan a feledés homályába vesző paradigmaváltó törekvéseit és eredményeit elevenítette fel és a fenntarthatósági eszme irányába fejlesztette a folyógazdálkodási kezdeményezés. Annak, hogy a fenntartható fejlődés eszméje érvényesüljön, látszólag egyszerű a feltétele. Nevezetesen az, hogy meg kell fogalmazni a mérnöki munka új - a gazdasági, a társadalmi és az ökológiai érdekeket összehangoltan kifejező kritériumait. Ezek nem helyettesíthetők a meglévő vagy a múltban feltételezett természetes élővilág védelmére illetve revitalizálására vonatkozó jogi kötelezéssel. Bármely célú beavatkozás elkerülhetetlenül megváltoztatja a vízrendszer anyag- és energiaforgalmát, sértve más társadalmi érdeket, és új irányt szabva az élőrendszer számára. Az eddigi tapasztalatok arra utalnak, hogy a probléma prag-