Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

1-2. füzet - Orlóci István: A közösségi vízgazdálkodás felé

16 Orlóci István matikus megoldását a természet folytonos változásának törvényszerűségéből kiindulva érdemes keresni. A vízháztartás-vízforgalom szabályozásának azt a módozatát lehet megfelelőnek, „természetbarátnak" ítélni, amelyik erősíti az élettér megújulási folyamatait, és lehetővé teszi az előzővel legalább egyenrangú élőközösség kialakulását. Az ehhez az elvi kritériumhoz igazodó mérnöki tervezés még világszerte általában heurisztikus (találgató) jellegű, de már hazánkban is vannak eredményei. A korszakváltásnak azonban nem csak az ökológiai ismeretek hiányosságai a gyenge láncszemei, hanem legalább ilyen mértékű gond a fejlesztés érdekeltségeit kifejező értékrendek összemérése is. A folytonosan és változékonyan megújuló tulajdonságú vizek mind a társadalmi-gazdasági, mind pedig a természeti rendszerben többféle szerepűek és teljes körűen hatáshordozók. Mindezen tulajdonságokat az ember különbözőképpen ítéli meg, más-más módon értékeli. A vizek szabályozása és hasznosítása lényegében olyan értékváltoztatási tevékenység, amelyhez piaci értékrendbe tartozó eszközöket használnak fel, de már a létrehozott új értékek (szolgáltatások) részben, a megváltoztatott tulaj donságrendszer pedig zömében kívül esik a gazdasági értékkategóriák körén. Az egységes értékmérleg hiánya miatt a vízgazdálkodási tevékenységek indokoltságának megítélése világszerte bizonytalanságokkal terhelt. Esetenként a piaci - gazdasági - értékmérlegek alapján döntenek, más esetekben a vélt és többnyire túlértékelt környezeti károk miatt utasítják el a fejlesztést. Az Európai Unió Víz Keretirányelve az érintett ismerethiányokat és bizonytalanságokat normatív előírásokkal és koordináló intézményekkel törekszik ellensúlyozni. 1.1. A közösségi vízgazdálkodási politika kialakulása és a párhuzamos hazai kezdeményezések Amíg Európában (és bárhol másutt) a vízkészletek és a kapacitások az igényekhez viszonyítottan bőségesen, és területi vagy időbeli korlátozások nélkül álltak rendelkezésre, a helyi, tartományi és országos fejlesztési célok megvalósítása meglehetősen egyértelműen körülhatárolható műszaki és hidrológiai feladat volt. Ez esetben a 2A. ábrán vázolt egyszerű „megrendelő - szállító" jellegű kapcsolat alakult ki az érdekeltek között. Az iparosodás előrehaladtával azonban meglehetősen hamar (az 1950-es és 1960-as években) bekövetkezett a vízhiány és a vízminőségi romlása. Amiatt, hogy a további igényeket csak ugrásszerűen megnövekedett költségekkel lehetett kielégíteni, a vízigények elemzése, illetve a fejlesztési alternatívák vizsgálata szoros és folyamatos ágazatközi együttműködést kívánt. A hangsúly a hidrológiai és műszaki tényezőkről egyre inkább áttolódik a gazdasági és a környezeti (ökológiai) feltételek mérlegelésével az igények szabályozására (2B. ábra). A kapcsolatoknak ezt az átrendeződését az Európai Unió a fenntartható fejlődés elve szerint szükségesnek ítélt informatikai és intézményi előfeltételek megteremtésével szabályozza (vízgyűjtő-fejlesztési tervek, észlelő-ellenőrző rendszerek, vízgyűjtő hivatalok stb.).