Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

1. füzet - Szesztay Károly: Bolygónk életterébe illeszkedő gazdálkodás irányai és vízgazdálkodási vonatkozása

Bolygónk életterébe illeszkedő gazdálkodás irányai és vízgazdálkodási vonatkozásai 5 I emelkedés viszont növeli a levegő páratelitési hiányát és így mintegy 30 mm-rel (600 mm-röl 630 mm-re) növekszik a felszín lehetséges (potenciális) párolgása. A tényleges és lehetséges párolgás ellentétes irányú változása összegeződve érvényesül a terület éghajlati vízhiányának mintegy 50 mm-nyi (250 mm-ről 300 mm-re történő, vagyis kb. 18%-os) növekedésében. Ugyanakkor a tényleges párolgás 20 mmnyi csökkenésének (a csapadék (/>)= párolgás (ET)+ lefolyás (/?) sokévi átlagos felszíni vízmérleg zártsága folytán) jelentkeznie kell a lefolyás 20 mm-nyi (10 mm-röl 30 mm-re történő, tehát viszonylagos értékként mintegy háromszoros) növekedésében. Összegezetten tehát az erdőterület 8. ábra szerinti csökkenése mind az éghajlati vízhiányt (az aszály-hajlamot) mind a felszíni vízképzödést (a belvízi és árvízi kockázatot) számottevően növelte, vagyis a Kárpát-medence belsejének vízháztartását és vízjárását a természetes ökológiai állapothoz viszonyítottnál jóval szélsőségesebbé tette. Ezen túlmenően az Alföldnek a felfelé irányuló rétegvíz megcsapolású tájain (például a Hortobágy és Nagykunság területén) a mély gyökérzetü erdők kicserélése sekély gyökérzetű szántóföldi növényekkel azt is jelentette, hogy a felfelé szivárgó magas sótartalmú vizek nem a mélyebb rétegekben, hanem a felszínközeli talajrétegekben hagyják hátra sótartalmukat, vagyis megindult a lassú, de tünetileg nem kezelhető felszíni sófelhalmozódás, a talajok szikesedése. A 8. ábra alsó grafikonja a viszonylagos értékben kiugróan nagy változást hozó és társadalmi-gazdasági hatásaiban egyre súlyosabb és szorongatóbb gondokat okozó vízháztartási tényező, a felszíni (belvízi és árvízi) vízképzödési többlet, kérdéseit elemzi tovább az előzőektől némileg eltérő közelítésben. A keresett és az ábrán közelítően számszerűsített vízháztartási egyensúly kiindulópontja a történelmi adatok összehasonlító elemzésével megerősített felismerés, hogy a rendszeresen vízjárta, illetve belvizekkel elöntött, valamint a természetes erdőkkel borított területeknek minthogy az éghajlati vízhiány adottságai között mindkét terület-típus párolgása számottevően nagyobb a müvelésbe vont területek párolgásánál — a hosszabb távlatú vízháztartási mérlegekben egymást helyettesítő szerepük van. A természetes erdősültség változásait tehát hosszabb időtávlatban a vízjárta területek ellentétes irányú változásainak kell követnie. Az ármentesítés megszüntette az Alföld mélyvonulatainak a rendszeres és jelentős (évi 2-3 km

3-re becsült) árvízi elöntéseit, ezért a történelmi adatok összehasonlítása és értékelése során a nagyszabású vízrendezések előtti és utáni évszázadokat egymástól külön kellett választani. Az 1980. évi (vagy 1925. évi) tényleges helyzetet példaszerűen jellemző pontnak az egyensúlyi görbe alatti függőleges metszéke jellemzi és méri a belvíz-levezetés iránti igényeket, illetve a kiépült rendszer teljesítményét. Az ábra arra is felhívja a figyelmet, hogy a természeteshez közel álló mély gyökérzetü erdők telepítésével a belvízi elöntések kockázatát, illetve a levezetésre fordított óriási költségeket jelentősen és hatékonyan csökkenteni lehetne. Az adatok és összefüggések alátámasztják és kiegészítik az utóbbi években egyre tágabbkörüen elfogadott feltevést, illetve felismerést, hogy az erdőállományok utóbbi évezredbeni és évszázadbani drasztikus csökkentése jelentősen hozzájárult a szárazföldek belső vízkörforgásának gyengüléséhez, a talajerózió növekedéséhez, a talajvíz-