Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

3. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízvagyon állapotának változása a XX. században

388 Orlóci l.-Szeszt

ay К. I.10. Gondok és lehetőségek a vízvagy on megóvásában és hasznosításában а XXI. század küszöbén Nem kell különösebb éleslátás, vagy tételes bizonyítás annak felismeréséhez, hogy egy véges méretű élettérben egy olyan gazdálkodási rendszer, amelynek kiindulási feltétele a termelés és a fogyasztás folyamatos növelése és amelyik minden nyersanyagát az élettérből veszi és minden hulladékát oda helyezi el - előbb-utóbb csődhelyzetbe jut. Az is eléggé nyilvánvaló, hogy a csőd elkerüléséhez a gazdálkodás elvi alapjait kell átalakítani és ennek két főbb sarokpontja van. Egyrészről tudomásul kell venni és az új stratégia vezérfonalává kell tenni, hogy az emberi gazdálkodás minden szinten alrendszere a természet gazdálkodási (anyagforgalmi, energetikai és informatikai) rendjének. Másrészről az emberi gazdálkodásban is a zárt ciklusokbani folyamatos megújulást és újrafelhasználást kell a gazdálkodási stratégia alapjaként elfogadni és megvalósítani. Ezekből következően az emberi jövő kulcskérdése, hogy az új gazdálkodási stratégiát sikerül-e az élettér készleteinek és folyamatainak globális méretű és gyakorlatilag visszafordíthatatlanná vált kimerülése, illetve felborulása előtt megformálni cs érvényesíteni. Ennek a túlélésért meginduló versenyfutásnak startköve és mottója, annak az alapelvnek az elismerése és következetes alkalmazása, hogy a pénzközpontú piac mechanizmus és a tőkefelhalmozódás nem célja, hanem eszköze az emberi gazdálkodásnak. A fentiek szerinti stratégia-váltás szükséges voltát globális szinten az 1972. évi stockholmi ENSz környezeti konferencia mondotta ki és tűzte napirendre. Előrehaladását a természeti élettér és az emberi gazdálkodás egészét áttekintően az 1992. évi riói és 2002. szeptemberi Johannesburg-i „világcsúcs" vizsgálta felül és egészítette ki. Ezeken túlmenően a környezet és a gazdálkodás kulcspontinak ítélt részterületeiről számos további globális konferenciát hívtak össze, mint például a népesedésről (Kairo 1994), a kisszigetországokról (Barbados 1994)), a szociális kérdésekről, (Koppenhága 1995), a női lakosság helyzetéről (Peking 1995), a lakóhelyről (Isztambul 1996), az élelmezésről (Bécs 1996) és a vízvagyon állapotáról a 3. Vízügyi Világfórum Japánban 2003 márciusában, amelyet a marokkói 1. és a hollandiai 2. Világfórum előzött meg. A stratégiaváltás és az élettér-károsítás mintegy három évtizednyi versenyfutásának több jelentős eredménye volt. de azt ma sem lehet világosan és egyértelműen megállapítani, hogy összességében tovább közeledett-e bolygónk emberi népessége a természeti élettér csődhelyzetéhez, vagy pedig csökkent és távolodott ennek veszélye. A jelentős eredmények közzé sorolható például az emberi egészséget és az élővilágot károsítóan erős ibolyántúli napsugárzás ellen védő „ózonpajzs" megóvásáról kötött nemzetközi egyezmények fokozatosan általánosabbá és hatékonyabbá váló sorozata (Bécs 1983, Montreal 1987, London 1990 és Koppenhága 1992). Jelentős vízügyi kapcsolódásai miatt említést kíván még: a nemzetközi jelentőségű vizenyős területek ökológiájáról és madárélettani szerepéről megkötött egyezmény (Ramsar, http:Avww.ramsar.org.); a biológiai sokféleség megőrzéséről szóló egyezmény (http:/www.

diodiv.org.). Ide tartozik természetesen kiemelt hangsúllyal a már említett 1997. évi Kyoto-i egyezmény-tervezet az éghajlatváltozást okozó üvegházgázok kibocsátásának csökkentéséről, amelyik - az USA 2001. márciusi egyoldalú visszalépése folytán - csak akkor fog hatályba lépni, ha a tervezetet minden főbb