Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

3. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízvagyon állapotának változása a XX. században

f 386 Orlóci l.-Szesztay К. szétválása a vízvagyon hasznosításnak is egyik kulcsponti fontosságú adottsága, az alábbiakban röviden áttekintjük az 1997. évi Kyoto-i Éghajlati Szerződés-tervezet létrejöttének és utóéletének főbb eseményeit és tanulságait. A légköri üvegház-gázok növelésének nemzetközi együttműködés útjáni korlátozása már az 1992. évi Rio-i világcsúcson elvi támogatást kapott. Az itt megfogalmazott és 1994 márciusában hatályba lépett „Keretegyezmény" ajánlásokat és irányszámokat adott az üvegház-kibocsátás önkéntes csökkentésére. Igen hamar világossá vált azonban, hogy a kibocsátás elérni kívánt mértékű csökkentését csak kőtelező érvényű nemzetközi szerződéssel lehet megvalósítani és már 1995-ben megindultak az ezt előkészíteni hívatott hatásvizsgálatok és informális egyeztetések. Ezek eredményeit foglalja össze az 1997. évi Kyoto-i szerződés fogalmazványa, amelyik arra kötelezi az iparosodott országokat, hogy 2008 végéig az üvegház kibocsátást az 1990. évi szinthez viszonyítva 5,2%-kal csökkentsék és többféle „rugalmassági mechanizmust" irányoz elő a teljesítés megkönnyítésére (többek közt, hogy megvehessék a megadott „quota" alatti országok kibocsátási jogát, ha ezt előnyösebbnck találják a tényleges csökkentésnél). A szerződés hatályba lépési feltétele, hogy a Kyotoban elfogadott tervezetet legalább 55 olyan ország ratifikálja, amelyik együttesen a CO kibocsátás 55% feletti hányadát képviseli. Ennek tükrében a Kyoto-i kezdeményezés végleges megtorpedózásának látszott, amikor 2001 márciusában röviddel a Bush-adminisztráció megalakulása után a CO: kibocsátás 36%-át képviselő USA bejelentette, hogy a tervezetet nem fogja ratifikálni. Érdekes és váratlan módon az USA visszalépése a vezető ipari országok többségét nem eltántorította, hanem megerősítette a CO: csökkentés iránti elkötelezettségében és 2001 júliusára Bonnban nemzetközi konferenciát hívtak össze az éghajlatváltozás tárgykörében, ahol 178 ország képviselői kitartottak a Kyoto-i kezdeményezés mellett és néhány vitatott részletben módosítva a tervezetet szorgalmazták az USA újbóli csatlakozását. Ami talán ennél is fontosabb: a Kyoto-i kezdeményezés hatására az USA és több más vezető ipari ország nem-kormányzati érdekeltjei (városgazdálkodási szakintézményei és energiatermelési vállalatai) a korábbi hagyományoktól eltérő irányzatú megoldásokat kerestek a hőerőművek és a gépkocsik CO: kibocsátásának csökkentésérc. Ezek alapján valószínűnek látszik, hogy új technológiák bevonásával (elsősorban a szélerőművek műszaki és gazdasági hatékonyságának növelésével) a Kyoto-i előirányzatokat tisztán üzleti érdekből is célszerű felkarolni és megvalósítani (Dunn-Flavin 2002). A felszíni hőmérséklet tartós emelkedése (különösen az alacsony és a középső szélességi övezetekben) számottevően növeli a szárazföldek és az óceánok párolgását. A troposzféra felülről zárt páratartály, ezért azt szorosan követve növekszik a felszínre visszahulló csapadék is. A párolgás és a csapadék megváltozása természetesen módosítani fogja a vízvagyont megalapozó szárazföldi vízkörforgási ciklusok I. ábra szerinti arányait, valamint a vízvagyon hasznosítását irányító egyik legjelentősebb víz használatát az öntözési vízigény alakulását is. Ezeknek a hosszabb időtávlatokban várható hatásoknak az értékeléséhez konkrétan körülhatárolt területekre (országokra, vízgyűjtőkre, ökológiai tájakra) vonatkozó éghajlatváltozási előrejelzések kellenének. A tárgykörbeli kutatások mai állása ezt azonban nem teszi lehetővé, mert a területi felbontást illetően a különféle éghajlati modellek eredményei még a globális átlagokra vonatkozónál (a XXI. század második felére adott