Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

2. füzet - Juhász E.: Magyarország vízi közmű ellátása

184 Juhász Endre zet használati díjnak nevezik.) Fia —a későbbi Titus császár — kifogásolta apja pénzszerzési módszerét, mire az megszagoltatott vele egy pénzérmét, majd megkérdezte tőle, hogy érez-e rajta valamiféle szagot? A nemleges válaszra azt felelte: lásd, pedig ez a vizeletből van! Ebből lett a „pénznek nincs szaga!" szállóige. Az ókor legnagyobb tiszteletet élvező és megkülönböztetett rangú mérnökei a vízimérnökök voltak. Ok gondoskodtak az öntözővizek tározóiról, és a felesleges vizek lecsapolásáról, az ő feladatuk volt az életet adó ivóvizes létesítmények (vezetékek, tárolók, osztómúvek stb.) és az elvezető csatornák tervezése, építése, továbbá a légiók vonulása közben és a táborhelyeken az ivó- és fürdővíz előteremtése. A római korból fennmaradt honi vízvezetékek, csatornák és fürdők maradványai többé-kevésbé ismeretesek, ám az ezt követő hosszú időszakról alig maradt fenn adat. Mátyás király budai várát a szomszédos hegyekből két 7—8 km hosszú gravitációs nyomóvezeték segítségével látták el ivóvízzel. Érdekességként leírható, hogy a cső anyagához szükséges ólmot a felvidéki városok adó formájában szolgáltatták. Magyarország felvidéki városaiban - feltehetőleg szintén a középkorból származó — abroncsozott csővezetékeket találtak, melyek a forrástól az utcai kifolyóhoz juttatták a vizet. Pécsett a harmincas évek végén végzett csatornaépítés során mázatlan, szürke agyagcsövek maradványait tárták fel, amelyeken a török hódoltság idején — minden bizonnyal - szintén forrásvizet vezethettek. Hasonló leletekre bukkantak pl. a budai Várban, Visegrádon, Pozsonyban és Besztercebányán is. A mai értelemben vett ivóvízellátás emlékei hazánkban mindössze száznegyven— százötven éves múltra tekintenek vissza. Pest, Buda, Óbuda (a Margitszigettel együtt) 1873. november 18-án - ünnepélyes keretek között - egyesült. Az első polgármester, Kammermayer Károly - aki 23 évig töltötte be e tisztséget — indította el a főváros nagyvárossá fejlesztését. Természetes volt, hogy meg kellett oldani a városiasodás nélkülözhetetlen közművesítését is: a közvilágítást, a köztisztaságot és csatornázást. Az ivóvízellátás fejlesztését-mivel annak lényegesebben nagyobb jelentőséget tulajdonítottak - már korábban elkezdték. A Tabán és a Krisztinaváros lakói számára szűrt Duna-vizet szolgáltató első budai vízművet 1856-ban helyezték üzembe. Pest lakossága ez idő tájt általában talajvízre telepített ásott kutakból fedezte ivóvíz szükségletét. Az első korszerű, gőzgépes meghajtású vízművek az 1867. évi - kiegyezés utáni - időben kezdtek épülni. A három, ekkor még önálló város — Pest, Buda, Óbuda — számára kialakított vízmű is 1868 végén indult be, s a maga korában világszínvonalúnak ismerték el. Ugyan erre az időre tehető a pápai vízmű megvalósulása is. Összességében elmondható tehát, hogy a kiegyezés—mintegy lökést adva - elindította a vízmüvek fejlesztését. Ebben elsősorban azok a hegyvidéki városok jártak élen, amelyeknek a vízszállításhoz kedvező gravitációs lehetőségeik voltak. Ilyen volt számos erdélyi, felvidéki és dunántúli város. Az ország egységes ivóvízellátásának fejlesztésére a Földművelésügyi Minisztérium által létrehozott kultúrmérnöki intézmény — az eseményeket követve- csupán 1879-töl kezdett érdemben működni. A szennyvízelvezetéssel kapcsolatos legrégebbi „központi" intézkedés a régi pesti elöljáróságtól származik, amely az 1860-as évek közepén rendeletileg közhírré tette,