Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

2. füzet - Juhász E.: Magyarország vízi közmű ellátása

Magyarország vizi közmű ellátása 185 hogy mielőtt a lakosok az „éjjeliedényke" tartalmát sötétedés után az ablakukon az utcára löttyintik, kötelesek hangosan kikiáltani:" Vigyázz, víz!" A Fővárosi Közmunkák Tanácsa öt évvel a vízmű üzembe állítása után, azaz 1873-ban részletes programot készített a csatomázás fejlesztésére, amelyet a Magyar Mérnök és Építési Egylet vitatott meg. A több alternatíva közül kiválasztott megoldást végül 1887-ben fogadták el. A Martin Ottó által irányított tervező csoport tervei alapján végül is az első, egységes rendszerű, tervszerű csatornaépítés 1891-ben elkezdődött. Ez azonban még nem jelentette az összegyűjtött szennyvizek bármilyen módon való tisztítását. A fővárosi egyesített rendszerű csatornahálózata a terveknek megfelelően a pesti oldalon 1910-ben elkészült. A budai oldalnak a Dunával párhuzamosra tervezett főgyűjtője száz év óta még mindég hiába várja megvalósítását. Az akkor meghatározott cél a pillanatnyi igények kielégítése, egyebek között a felszíni csapadék „eltüntetése" volt, a jövőkép sajnos hiányzott. A fővárosban úgy építették ki a vezetékeket, hogy bennük, a beépített területekről a legegyszerűbb módon és a legrövidebb úton a Duna felé szállítsák a szenny- és csapadékvizet. A csatornák lejtése, szelvénye, vízszintes és függőleges vonalvezetése koránt sem elégítette ki az akkor még nagy fejlődés előtt álló város távlati igényeit, ámbár a kőből, téglából falazott csatornák sok helyen még a mai napig is többé-kevésbé elfogadhatóan működnek. Budapestet 1893-ban Szeged, 1895—96-ban Kolozsvár és Besztercebánya egyesített rendszerű csatornáinak építése követte. Szintén egyesített rendszerű hálózatot kezdett 1893-ban Szeged városa is kiépíteni. Érdekességként ide tartozik, hogy — régi római mintára —a szennyvizet egyedi „pöcegödrökbe" gyűjtötték s csupán a túlcsorduló folyadék került az utcai csatornába. Az említettek után a jelenlegi magyar városok közül Győr, Szombathely, Komárom, Debrecen és a Wekerle-telep (ma Bp. XIX. ker.) volt a sorrend. Az 1908. évi statisztikai kimutatásból (MVSE 1908) kitűnik, hogy az akkori Magyarország 140 városából negyvennyolcban volt vezetékes ivóvíz (mai városaink közül csupán tizennégy szerepel a listán). A csatornázási adatokból kiolvasható, hogy a törvényhatósági joggal felruházott huszonkilenc város közül (azaz a nagyobbak közül) mindössze háromban nem volt semmilyen vezeték. Közötte volt Pécs és Miskolc is. A száztizenhárom ún. rendezett tanácsú város között harminckét olyan mai városunk található, amelyben szintén nem volt sem víz, sem csatorna. A vezetékhosszakat illetően megállapítható, hogy 1908-ban 1902 kilométernyi ivóvíz hálózat (734 km gerinc- és 1168 km elosztó vezeték) és 823 km csatornahálózatunk volt. Ezek tartalmazták a főváros 713 km ivóvíz és 349 km hosszú csatornáit is. A két hálózat 2:1 arányú kiépítettsége arra utal, hogy az ún. „közműolló" sajnos „eredendő" jelenség. Az első világháború és az azt követő (Trianon utáni) időszak teljesen megváltoztatta az ország képet. A gravitációs lehetőségre képes városokat elszakították, az alföldi jellegű, síkvidéki települések technikai lehetőségei pedig meglehetősen behatároltak voltak.