Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)
1. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízgazdálkodás anatómiájának vázlata
12 Orl ùci I.-S iesztay К. A vízgazdálkodás működésének tehát két értékhordozója van: a természeti, hidrológiai adottságok és a gazdasági tényezők. Attól függően, hogy a kétféle összetevőt milyen módon veszik figyelembe, a vízgazdálkodás három módozatát lehet megkülönböztetni: - a „szabad javak" hasznosításának rendszerét, - a központi készletgazdálkodást, és - a társadalmi értékmérlegen alapuló, integrált vízgazdálkodást. A víz bőségének, valamint korlátozás nélküli hozzáférhetőségének rendszerében a készlet „szabad jószág". Az igények kielégítését csak a gazdasági eszközök véges volta korlátozza, és az anyagi folyamatnak (a víznek) csak technikai méretezési szerepe van. Ebben a korszakban az igények kielégítésének a gazdaságosság a kritériuma, azaz a legkisebb költségű változatot tekintik megfelelőnek. A vízgazdálkodás döntési rendszere ez esetben nem csak alrendszerként, hanem feladatonként is elkülönült, szakágazatilag tagolt és csak a vízügyi államigazgatás jogvédelmi szabályaival koordinált. Korszakváltás akkor és ott következik be, amikor és ahol az igények kimerítik a rendelkezésre álló természetes készletet. Kétirányú változás történik a vízhiányossá vált területek vízgazdálkodásában. Egyfelől a vizek tulajdonosa, az állam kénytelen bevezetni a szükséggazdálkodást, nevezetesen a vízkészletek központi elosztásának az adott kor politikai felfogása szerinti rendszerét. Másfelől számottevő erőfeszítésekkel megkezdődik a hasznosítható vízkészletek növelése, a vízigények szabályozása, jelesül az alternatív víztakarékos technológiák alkalmazása helyett. Ez a gyakorlat mindaddig tart, amíg a technológiai korszerűsítés költségesebb a vízpótlásnál. Ebben a korszakban jönnek létre az állami vízkészlet-gazdálkodási intézmények, és alakulnak ki a vízkészlet-nyilvántartás és a vízmérleg módszerei. A „központi gazdálkodás" kényszerének erőteljes hatása van a hidrológia tudományának és gyakorlatának fejlődésére, de nem ösztönözi a vizekkel történő gazdálkodás fejlesztését. A víz gazdasági és ökológiai jelentőségének gyors növekedése a legtöbb iparosodott országban elvezetett a vízzel, mint készlettel való gazdálkodás szükségességének felismerésére. Ennek folyományaként megindultak a víz gazdasági és társadalmi értékének mérésével kapcsolatos kutatások, de ezek sem a piaci mechanizmus kiterjesztése, sem az értéktényezők vizsgálata terén mindmáig nem tudtak a gazdálkodásban és a gazdaság irányításában szélesebb körben alkalmazható megoldásokat nyújtani. Bár jelentős előrelépés történt a vízgazdálkodás fogalmi és intézményi keretének fejlesztésében, de maga a gazdálkodási tevékenység a múlt századok hagyományait folytatva alapvetően műszaki irányzatú, és tartalmát tekintve nem a vízzel, hanem az adott vállalatokra, intézményekre és ágazatokra bízott gazdasági erőforrásokkal való gazdálkodást valósít meg. Az ismétlődő vízgondok és vízkorlátozások nyomán természetesen egyre gyakrabban történnek a víz hatékony használatát és védelmét szorgalmazó állásfoglalások és esetenkénti döntések. Ezek azonban a gazdasági és a természeti erőforrások közötti értékarányok ismeretének hiányában többnyire elvi síkon maradnak, és esetenkénti alkalmazásokban éppúgy vezethetnek a képzelt vagy eltúlzott mértékű veszélyek elleni védekezésre (vagyis a gazdasági erőforrások pazarlására), mint a szükséges és megokolt takarékosság elmulasztására (a természeti erőforrások elherdálására).
