Vízügyi Közlemények, 2002 (84. évfolyam)

4. füzet - Klemeš, Vit: A simuló eloszlásfüggvények és az L-momentumok fetisizálása a hidrológiában

A simuló elosziásfiiggvények és az l-momentumok fetisizálása a hidrológiában 645 ven, nem más, mint az érzékenység hiánya az eloszlásnak pontosan abban a tartományában, amely a mindennapi biztonsági tervezésben a legfontosabb: az eloszlásfüggvények legfelső szakaszain. Furcsa módon azonban éppen azt a tényt, hogy az L-momentum-viszonyszámok értéke nem változik attól, hogy „elhagyjuk a legnagyobb észlelt adatot", az egyik legerősebb érvként idézik arra, hogy az L-momentumokat „mindig célszerű preferálni a hidrológiában" ( Vogel-Fennessey 1993). Amit ezek a szerzők dicsőítenek, az lényegében nem más, mint az L-momentumoknak teljes alkalmatlansága arra, hogy felhasználják valamely ténylegesen észlelt szélsőséges esemény által szolgáltatott, aranyat érő többlet-információt. Ez a dicsőítés különösen furcsa akkor, ha a hidrológusok, mérnökök és statisztikusok örökös panaszaira gondolunk, miszerint az extrém észlelt adatok szegényessége a fo oka annak, hogy jobban tudjuk becsülni a hidrológiai eloszlásfüggvények felső végeit és megbízhatóbban tudjuk meghatározni létesítményeink biztonságát! így például Victoria В.С.-ben, ebben az igencsak kellemes kanadai városban, amelyben a hómérések (a repülőtéren) 1940-ben kezdődtek, s amelyben a hó sohasem okozott számottevő problémát, a naponta hullott hőmennyiség 55 év alatt észlelt maximuma 34,8 cm, a havi maximum pedig 74,7 cm volt. Akkor aztán, 1996 december 29.-én, egyetlen nap alatt 64,5 cm-nyi hó esett a talajt már borító 59,4 cm tetejére, s ezzel a havi maximum 123,9 cm-re ugrott. Míg az L-momentumok hősiesen kivédték volna ezeket a „kiesőket" és gyakorlatilag tőlük érintetlenek maradtak volna, ez sajnos nem volt elmondható számos építményről és tetőszerkezetről, amelyek a hó alatt összeroskadtak. Az L-momentumok robusztusságával nem törődve, számos lakos felülvizsgálta a háztetőjének és a hólapátjának a robusztusságát, míg a városi hatóságok, az értékes többlet-információ birtokában, a tervezéshez mértékadó hóterhelési értékek növelését ajánlották. A sors iróniája, hogy a gyakoriság-elemzés teoretikusai —az eloszlásfüggvény-illesztés grafikus, valamint hagyományos momentumokon alapuló módszereinek meghaladását célzó - erőfeszítéseinek csúcseredményét megtestesítő L-momentumok mindkét említett módszer-csoportot túlkompenzálták. Az EDFnek a grafikus módszerek alkalmazásával járó, mesterkélt „megregulázását" - amikoris a véletlenszerűen szóródó észleléseket egyenlőközö felrakási helyzetekbe kényszerítik — orvoslás helyett csak súlyosbították: nemcsak visszacsempészték a rend-statisztikák rangjainak hátsó ajtaján keresztül, hanem a szerepüket még tovább is erősítették azzal, hogy a különböző észlelt értékekhez még különböző, de éppen ezekkel a rangszámokkal összhangban lévő „súlyszámokat" is rendeltek (v.ö. a II. táblázattal). Ugyanakkor a hagyományos momentum-módszereknek azt a „hibáját", amelyet a nagy szélsőértékek „túlhangsúlyozásában" véltek felfedezni, ezen szélsőségek iránti érzéketlenséggel helyettesítették, ami, véleményem szerint, gyakorlati következményeit tekintve sokkal veszélyesebb hiba, mint a szélsőértékek túlhangsúlyozása lenne. Sőt, mi több, ez az érzéketlenítés még ingatagabb elméleti alapon áll, mint a hagyományos momentumokkal járó „túlhangsúlyozás", minthogy az utóbbi esetben a „túlhangsúlyozás" semmi mást nem érint, mint magukat a ténylegesen észlelt értékeket, amelyeket csupán önmagukkal szoroznak, miközben mindegyiküket úgy kezelik, mint az összes többi adatot. Ezzel szemben az L-momentumok módszere az (ismeretlen!) — és ismeretlenségük okán önkényesen kiválasztott „átlagos" koordinátákkal (rangszámokkal vagy felrakási