Vízügyi Közlemények, 2002 (84. évfolyam)

4. füzet - Klemeš, Vit: A simuló eloszlásfüggvények és az L-momentumok fetisizálása a hidrológiában

A simuló elosziásfiiggvények és az l-momentumok fetisizálása a hidrológiában 629 ismerjük az eloszlásfüggvény alakját, tehát az alkalmazandó eloszlástipust becsülnünk kell. Ennek jelentős a hatása, mivel az eloszlásnak a bennünket érdeklő szakasza jó messzire esik attól a résztől, amelyben az észlelések az eloszlás alakjára vonatkozóan némi információval szolgálnak. " (Moran 1957). Konfuciusz kétségtelenül nagyra értékelte volna Moran professzor őszinteségét. Tudomásom szerint a fent idézett diagnózist tartalmazó tanulmány Moran árvízi valószínűségekre vonatkozó első és egyben utolsó közleménye volt. Mivel úgy látta, hogy a valószínűségelmélet és a matematikai statisztika e tekintetben nem lehet a mérnökök segítségére, haszontalannak ítélte, hogy további „matematikai szemfényvesztésbe" bocsátkozzék — ahogy később ö maga nevezte {Moran 1959) — és soha többé nem nyúlt ehhez a témához. Sajnos nagyonis kevés gyakoriság-elemzési teoretikus követte az ő példáját. Habár olykor-olykor beismerik, hogy „.. .nem valószínű, hogy [X] eloszlását korrektül lehessen azonosítani " (

Committee 1988), leginkább Kammerer és Jung ESP (extrasensory perception, érzékelésen túli felfogás) elmélet-megközelítését követik, amelyet Arthur Koestler szűkszavúan így kommentált: „Azokhoz a teológusokhoz hasonlóan, akik abból a premisszából indulnak ki, hogy Isten értelme minden emberi értelmet meghalad, majd magyarázni kezdik, hogy hogyan is működik Isten értelme,(az ESP követői) szintén egy okság nélküli alapelvet posztuláltak, majd ezt ál-oksági érveléssel kezdték magyarázni. " (Koestler 1974/ A gyakoriság-elemzés teoretikusai ugyanebbe a csapdába esnek: Először beismerik, hogy a hidrológiai szélsőértékek valószínűségei nem határozhatók meg a rendelkezésre álló adatokból, majd egyre szigorúbb módszereket agyainak ki éppen e meghatározások végrehajtására. 2.2. A „véletlen minta " és dilemmái Egyes cinikusok azt mondhatnák, hogy a gyakoriság-elemzési elmélet második tartópillére — a véletlen minta posztulátuma - annak kimutatására szolgál, hogy a posztulátumot meg kell sérteni ahhoz, hogy a gyakorlatban bármilyen eloszlási modell meghatározható legyen. Valójában a tartóssági görbe extrapolációját alkalmazó régi, tudománytalan módszer e tekintetben sokkal kevésbé ellentmondásos, minthogy egyetlen, aligha megkérdőjelezhető feltételezéssel él — t.i. azzal, hogy a jövőben nagyobb események is előfordulhatnak, mint a múltban észlelt adatsorban. Más feltevése nincs, tehát nem is tudja azokat megsérteni. Egészen más a helyzet a véletlen minta posztulátumával. Elöszöris felteszi, hogy az események függetlenek egymástól, amely feltevés valószínűtlenségét még az alapvető statisztikai szakirodalom is elismeri: „Még ha az a feltevésünk, hogy X\ függetlenek egymástól, a gyakorlatban nehezen igazolható is, ezt a feltevést, az egyszerűség és a könnyebb bemutatás kedvéért, továbbra is fenntartjuk." (Encyclopedia 1982). Másodszor: magában foglalja azt a feltevést, hogy a történeti észlelési sorozat „megismételhető" és „azonos valószínűségű" kísérletek egyikének az eredrrénye, jóllehet nyilvánvaló, hogy egyik állítás sem igaz, különös tekintettel az instacionárius éghajlati, földhasználati, stb. viszonyokra. Harmadszor: ha az észlelt értékeket ugyan-