Vízügyi Közlemények, 2002 (84. évfolyam)

4. füzet - Klemeš, Vit: A simuló eloszlásfüggvények és az L-momentumok fetisizálása a hidrológiában

A simuló elosziásfiiggvények és az l-momentumok fetisizálása a hidrológiában 627 2.1. A „független, azonos eloszlású valószínűségi változó " (faevv) és annak valószínűtlen valószínűségi eloszlásfüggvénye A független, azonos eloszlású valószínűségi változó eloszlásfüggvénye eredetileg semmi egyéb nem volt, mint a tartóssági görbét kisimító, annak extrapolációját megkönnyítő vonal. A tartóssági görbének magának nincs valószínűségelméleti tartalma, mivel az egymástól különböző számok bármely — akár véletlenszerűen, akár determinisztikus mechanizmussal előállított-halmaza rendezhető a számok nagyságának sorrendjében. Az utóbbi mintegy három évtizedben, mindazonáltal, olyan intenzíven és kitartóan hengereltek le bennünket a „faevv valószínűségi eloszlásával", hogy immár tényként fogadjuk el a tartóssági görbével való azonosságát és nem kötjük többé a jelentését hidrológiai, meteorológiai és egyéb hasonló realitásokhoz, más szóval: Newton Jelenségeihez". Jól tudjuk, hogy a legtöbb vízgyűjtő természeti viszonyai az idők folyamán megváltoztak, hogy maga az éghajlat is változóban van s a jövőben várhatóan még jobban változik, hogy időben és térben egyaránt nagyléptékű folyamatok (pl. az ENSO, az orbitális fluktuációk, stb.) működnek. Mindezek az instacionaritás bizonyítékai, tehát ellene szólnak mind a hidrológiai eloszlások „azonosságának", mind pedig a hidrológiai jelenségek szekvenciális függetlenségének. Azt is elismerjük, hogy a kis- és a nagymértékű eseményeket egymástól eltérő folyamatok válthatják ki, hogy különböző léptékekben különböző mechanizmusok érvényesülhetnek. Mindez aláássa azt a hiedelmet, hogy az adott X hidrológiai jelenség azonos eloszlású, vagyis teljes értéktartományát ugyanaz az egyszerű F(X) algebrai formula igazgatja. Röviden szólva, hogy az egész „faew"-koncepció hidrológiai szempontból kétségbevonható, azonban — agymosás következtében - elhisszük, hogy ennek ellenére , jó szolgálatot tesz" (Klemes 1989). A helyzet iróniája, hogy a gyakoriság-elemzésnek éppen az az egyetlen eleme bizonyul tévesnek, amelyet - szándékolatlanul — a hidrológiából vett. Ugyanis az „eloszlásra vonatkozó feltevéseket" (vagyis az F(X) függvény általános alakját) az lb ábrához hasonló „valószínűségi felrakásból" vezeti le, amelynek alakját elsősorban a kis és közepes észlelt értékek határozzák meg. Ez az alak a Gaw.M-féle hálózatban többnyire konvex alakú, mivel a hidrológiai jelenségeknek (a csapadéknak, lefolyásnak, hótakarónak, stb.) zérus alsó határértéke van, ami a pontsor alsó végét a vízszintes aszimptota felé „hajlítja". Ennek következtében minden „standard" eloszlási modell konvex görbét eredményez a GtfMss-féie gyakorisági hálózatban, vagyis valamennyi modell ferdesége pozitív értékű. így tehát az alsó görbeszakasz alakításában uralkodóan érvényesülő fizikai folyamatok határozzák meg az extrapolált felső görbeszakasz alakját: vagyis olyan észlelt értékeknek van a legnagyobb hatása ezek becsült valószínűségeire, amelyek a legkevésbé lényegesek a nagy szélsőértékek — és az általuk igénybevett létesítmények biztonsága-szempontjából! A gyakoriság-elemzés teoretikusa ezen a ponton egy nem akármekkora ellentmondással szembesül: egyrészről ugyanis felteszi, hogy az észlelt mennyiségek kölcsönösen függetlenek egymástól, másrészről ugyanakkor az általa választott módszer szerint a legna-