Vízügyi Közlemények, 2002 (84. évfolyam)

4. füzet - Kocsis Árpád: Vízgazdálkodási munkálatok a Tisza kárpátaljai vízgyűjtőjén (1932-48)

Vízgazdálkodási munkálatok a Tisza kárpátaljai vizgyütöjén (1932—48) 557 megfelelően a Kerepec-palakot Munkács keleti részéről dél-délnyugati irányban a város nyugati részén, Várpalánkán keresztül, két-három helyen 1—1 m-es bukóval csökkentve a megkerülő üj mederben előálló sebességet, közvetlenül vezették be a Latorcába—elkerülve, hogy a Kerepec nagy vizei teljes mennyiségben jussanak be a MérceSzernye-csatornába. Volt olyan terv is, hogy a Mérce—Szernye-főcsatomát mélyítsék és bővítsék. Ez egyrészt többe került volna, másrészt a folyós homokban való munkavégzés nehézségei miatt megépítését elvetették. Ezek a szabályozások (csatornák építése, megszüntetése, zsilipek építése) a folyamatosan változó igényeknek és helyzeteknek megfelelően, hol az elöntés elleni védelmet, hol az állandóbb, folyamatos vízszolgáltatást kellett, hogy javítsák. Beregszász várost fóképp az a kérdés érintette, hogy a Vérke szabályozása milyen eredménnyel zárul. A társulat közgyűlése 1883-ban döntött a kérdésben, éspedig úgy, hogy a Beregszász-CsarondaMicz-csatoma kiépítése helyett a Vérke Szernyével egyesített csatorna, a Borzsánál az élővíz biztosítása érdekében duzzasztógát építését irányozták elő (Holl 1894). A duzzasztót francia tapasztalatok felhasználásával, Poirée mérnök nevéről ismert túsgát rendszerűre építették meg, Magyarországon (valószínűleg Közép-Európában is) elsőként. Ez a rendszer mintegy 2-4 m közötti duzzasztásra alkalmas, s mivel a fenékszintet alig emeli meg, az árvizeket nem duzzasztja, az akkori technikai színvonalnak megfelelően könnyen, 2-3 fővel kezelhető volt, gyorsan le és fel lehetett szerelni. A műtárgy betonból készült, 34 m szélességben, 1,7 m vastag alapozást kapott, erre kerültek a kovácsoltvas fektethető és felállítható bakok, amelyek egy m távolságban vannak egymástól, egymással lánccal összekötve, így ha az egyik oldalról elkezdik felállítani, egyik húzza maga után a másikat. Mikor már függőleges helyzetbe kerül, az előtte lévőről reáhelyezik az l-l m hosszú kapcsolható járó-kezelő híd darabot, ami egyúttal merevíti is egymás között a bakokat. A bakok felső részén helyezkedik el a 0,10x0,10 m vörösfenyö tűk felső részét megtámasztó vascső. A tűk felső részén a töltőtollaknál használt fülhöz hasonló nyílt kapocs van kialakítva. Ez arra szolgál, hogy ha az alul 0,10-0,12 m hosszban felfekvő tűt a kezelő egy szerelő rúddal megemeli, akkor a duzzasztó tűt a víz — az alsó támasza fölött - a bakok alatt átfordítja. A kapocs a rúdon maradt, a víz elvinni nem tudja, a kezelő pedig utána könnyen fel tudja emelni és a partra kihelyezheti. A duzzasztás magassága 2,19 m, a visszaduzzasztás számított hossza 18,179 km. A nagy Tisza-szabályozás során Tiszakóród és Záhony között 1852—1957-ig 28 átvágást végeztek el 508 204 akkori forint költséggel. Az átvágások fenékszélessége („vezérárok") 7,60-15,17 m között mozgott. Ugyanakkor itt a Tisza természetes mederszélessége 80-100 m, tehát a végleges munkának kb. 80-90%-át az árvizeknél a „vezérárkok" kibővítésével maga a folyó végezte el. Párhuzamosan megkezdték az árvédelmi gátak kiépítését is. A gyakorlat az volt, hogy az addig észlelt legmagasabb árvízszint fölé 1-1,5 m-rel magasabb gátakat építettek. A folyó vízjárása azonban, egyrészt az átvágások miatt, másrészt az addig elő nem fordult hevesebb intezitású csapadék lehullása és egyes erdöirtások miatt az árvizek magassága megnőtt. A szabályozások után is elég gyakran jelentkeztek újabb és újabb gátszakadások, árvízi elöntések. A szabályozás alá nem vont felső szakaszon 1870-ben a Tisza árvize teljesen