Vízügyi Közlemények, 2002 (84. évfolyam)

1. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

Hozzászólás 139 függőségünket a vízrajzilag fölöttünk elhelyezkedő országokban történő vízkivételek mértékétől. (A Szerző említett szellemes gondolatkísérletével természetesen ennek a kisvízi mutatónak a jellemző volta is relativizálható: ha az ország területén gyakorlatilag kimeríthetetlen (álló)víztartalékaink lennének—mint mondjuk a Kaszpi-tenger vízgyűjtőjén —, akkor valóban közömbös lenne, hogy a mértékadó kisvízi időszakokban érkezik-e víz az országba. A gondolatkísérlettel azonban, véleményem szerint, adott földrajzi helyzeténkben túllépnénk a realitás határán.) Mindezek után sem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy az eredeti Balcer.vfo'-mutató (ill. annak idézett 95%-os komplementere) mégiscsak jó valamire: országunk — a vízmennyiségi függésnél jóval súlyosabb — vízminőségi kiszolgáltatottságának az érzékeltetésére, hiszen ha valamely ország felszíni vízkészletének javarésze külföldről származik, akkor az az ország szinte védtelen az érkező vizek szennyezettségével szemben. Ezt a tiszai ciánszennyezés vagy korábban a Sajón figyelmeztetés nélkül érkezett vízszennyezésnek még a hortobágyi halastavakban is érvényesült mérgező hatása eléggé meggyőzően érzékelteti. A 100%-ost megközelítő Zta/cerafö-mutatójú országoknak nyilvánvalóan sokkal kevésbé kell rettegniök a határaikon kívülről érkező szennyezőhullámoktól. Dr. Fleischer Tamás hiányolja az ország területére átlagos évben hulló 58 km

3-nyi csapadékvíznek a vízkészlet-gazdálkodási számításokban való elszámolását. Ö maga mutat rá azonban, hogy ebből a mennyiségből 52 km

3 elpárolog, mégpedig zömében hasznosan: az elpárolgó vízmennyiség megtermeli a hazai (haszon)növényeket. Ebben teljesen egyetértünk, csupán az a kérdés, mire alapozza a Szerző azt a meglátását, hogy a hazai vízgazdálkodók ezt a — zömében jól hasznosuló és nélkülözhetetlen — vízmennyiséget „veszteség"-nek tekintik . Valójában arról van szó, hogy ez a víztömeg nem része a technikai módszerekkel (pl. öntözéssel, ivó- és ipari vízkivételi müvekkel) hasznosítható felszíni vízkészletnek, tehát nem tárgya a (műszaki) vízkészlet-gazdálkodásnak, mert annak közreműködése nélkül, természetes úton hasznosul. A (műszaki) vízkészlet-gazdálkodás, átlagos évben, elvileg a csapadék és a természetes párolgás különbségével, vagyis 58—52 = 6 km

3-rel (a lehulló csapadéknak kereken 10%-ával) gazdálkodhat — ez a „saját lefolyás" adja az országba be- és onnan kilépő víztömeg különbségét. Valójában ennek is csak egy kis töredékével gazdálkodhatunk, hiszen a „saját" lefolyás javarésze is árvizek idején hasznosíthatatlanul távozik mindaddig, amíg visszatartására nem létesülnek megfelelő tározók. A vízkészlet-gazdálkodási szempontból kritikus nyári időszak öű/ccríb-mutatójának 1%-os értéke ugyanis az ország természeti viszonyait jellemző, meg nem változtatható szám. Nyilvánvaló, hogy a magyar vízhasználatok termelési biztonságának fokozása, a cikkbeli gondolatkísérlet gyakorlati megvalósításaképpen, elsősorban az el nem párolgó hazai csapadékból keletkező felszíni vízkészletek éven belüli eloszlását célszerűen módosító (további) víztározók létesítésével és megfelelő működtetésével lenne lehetséges. Ezért közgazdasági (hidroökonómiai) modellvizsgálatokra van szükség, amelyeknek fontos feladata az ország (potenciális) tározói hálózata optimális méreteinek és optimális üzemrendjének a meghatározása. Optimálisnak azt a tározórendszer-konfigurációt és üzemrendet kellene tekinteni, amelyhez a tározók létesítési és a — többnyire jelentős energia-igényű — víz-szétosztás költségeinek, valamint az adott konfiguráció mellett is