Vízügyi Közlemények, 2002 (84. évfolyam)

1. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

138 Domokos Miklós igaz ez Magyarország esetében, ahol a zömében a XIX. század második felében végrehajtott-és sokak szerint továbbra is teljes joggal „második honfoglalás"-nak nevezhető — munkálatokkal az ország területének egynegyedét szabadították meg az ismétlődő árvízi elöntésektől és tették hozzáférhetővé a mezőgazdasági müvelés, a közlekedési hálózat és az emberi települések számára. E beavatkozások vezérlő elve — a kor műszaki színvonalán - valóban csak az lehetett, hogy a hegyekből a medencefenékre zúduló víztömeg minél gyorsabban haladjon tovább: ezt szolgálták folyókanyarulatátmetszések (a Tisza síkvidéki pályája pl. kereken 40%-kal rövidült) és a töltésezések is. Igaz ugyan, hogy e beavatkozások lefolyás-gyorsító hatása a (vízkészlet-gazdálkodási szempontból fontos) kisvizek tartományában legalább egy nagyságrenddel elmarad a nagyvízi tartományban érvényesélő hatástól, de feltétlenél egyet kell értenem dr. Fleischer Tamással abban, hogy az árvédelmi beavatkozások következtében a kisvízi tartományban is gyorsabb a lefolyás a természetesnél. Ennek ellenére kissé erőltetettnek érzem a lefolyás és az országúti tranzitforgalom gyorsítási koncepciója közötti analógiáját, mintha a 150 éve végrehajtott árvédelmi munkák — szerintem akkoriban egyedül lehetséges, a Szerző szerint viszont elhibázott — tranzit-serkentő elve érvényesülne napjaink autópálya-folyósóinak tervezésében. A sokévi átlagos be- és kilépő víztömegek sokat emlegetett 95%-os hányadosát illetően le kell szögezni, hogy valamely ország vízkészlet-gazdálkodási alap-adottságainak egy ilyesfajta viszonyszámmal való jellemzése korántsem magyar találmány. Olyan országokban is szokás alkalmazni, amelyekben nem áll fenn — a Szerző kifejezésével élve — a „Trianonra való kikacsintás" veszélye. Talán elég, ha nemzetközi szakirodalomban ismert Balcerski-mutatóra gondolunk, amely az idézett viszonyszámnak a komplementere, vagyis az ú.n. „saját" (az ország területén lefolyásból keletkező) és a kilépő sokévi átlagos víztömegnek a hányadosa. A Duna-vízgyűjtő országai együttműködésének eredményeként 1986-ban kiadott, 12 akkori érdekelt ország vízmérlegét s ezzel együtt Balcerski-mutatóját tartalmazó Duna-Monográfia szerint Magyarország területének Balcerski-mutatója — az említett 95%-os értékkel összhangban — 4,99%, míg pl. a Duna-vízgyűjtő német részéé 90%, Ausztriáé 64% és Romániáé 17,4%. Abban is egyet kell értenem a Szerzővel, hogy a Balcerski-mutató (vagy bármely más, vele egyenértékű viszonyszám) önmagában, legalábbis mennyiségi vonatkozásban, nem alkalmas valamely ország vízkészlet-gazdálkodási kiszolgáltatottságának az egyértelmű jellemzésére. (Már csak ezért sem szerencsés a bevezetőben felsorolt jellemzők közül egyetlenegynek a kiragadása és kizárólag ennek az elemzése). A mutató alkalmatlanságának egyik okára, idézett szellemes gondolatkísérletével, a Szerző is rámutat. Ezen kívül - és főképpen - azért alkalmatlan nyilvánvalóan a tényleges vízkészlet-gazdálkodási/vízhasznosítási helyzet jellemzésére, mert átlagos évi víztömegek hányadosaként számítjuk, e víztömegek igen jelentős része pedig a - vízkészletgazdálkodási szempontból gyakorlatilag érdektelen - árvizes időszakokban, természeti és gazdasági okokból hasznosíthatatlanul vonul le. Ezért tartjuk e célra sokkal jellemzőbbnek a Balcerski-mutatónak a mértékadó kisvízhozamokból— a magyarországi gyakorlatban az átlagos augusztus hónap 24 napján meghaladott vízhozamokból — számított változatát. Ennek értéke Magyarországon 1% (vagyis a távozó vízhozamok 99%-a külföldi eredetű), ami már jobban érzékelteti a mennyiségi vonatkozásban való