Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

3. füzet - Alžbeta Stančiková: A Duna szabályozása

A Duna szabályozása 453 jüleg figyelembe véve ezeknek a vízgazdálkodási létesítményeknek megvalósítása következtében felvetődött ökológiai feladatokat (OVH 1978). A vízépítési gyakorlatban a Duna felső, valamint középső szakaszán a szabályozási munkákat nagyvízi, középvízi és kisvízi szabályozásokra szokás felosztani. Jellemző, hogy ezeket a szabályozásokat nem egységesen és különböző időszakokban végezték. A nagyvízi szabályozás sok esetben kizárólag az árvizek elleni védelemhez kapcsolódott. Ennek a szabályozásnak a célja a folyó menti terület elöntések elleni védelme volt, valamint árvíz idején a töltések tevékeny hasznosítása a mederképzési folyamatok irányítására. A középvízi szabályozás célja a megállapodott meder kialakítása és a víz, a jég és a görgetett hordalék akadálytalan levonulásának lehetővé tétele. Megfelelő szabályozás esetén általában a hajózás fontos feltételei is teljesülnek. Ennek a szabályozási módnak összhangban kell lennie a környező terület felszín alatti vízjárásával. A kisvízi szabályozás elengedhetetlen kiegészítője kell, hogy legyen a középvízi szabályozásnak. Meghatározott hajózási feltételek esetén biztosítania kell a folyamatos hajózást és a jég akadálytalan levonulását. Ezeknek a beavatkozásoknak a megvalósítása során megkülönböztetünk partbiztosításokat, terelőmüveket és egyéb müveket a mederben, valamint árvízvédelmi töltéseket. A Dunán lényegében két módszer fejlődött ki, amelyeknek célja a meder helyszínrajzi és hossz-szelvényszerü állandósításának biztosítása. Lényegében a kötött (német), valamint a szabad (francia) szabályozási módszerről van szó. A kötött módszer alkalmazása esetén állandósítják azt a „normális keresztszelvényt", amely a középvizek levezetéséhez szükséges. A medret beszorítják a két oldalon vezetett szabályozási vonalak közé (ez azoknak a helyeknek az összekötő vonala, ameddig a partszabályozásnak érnie kell). Ezt hossz-, valamint keresztirányú müvekkel valósítják meg. A szabad szabályozási módszernek az alapja a változó keresztszelvény. Ennek alkalmazásakor a folyómeder természetes alakulását használják ki, amelyet fokozatosan, az inflexiós pontoktól a kanyarulatok csúcspontjáig változó keresztszelvényekkel kell állandósítani. Ennél a módszernél meghatározó szerepet játszik a sodorvonal helyszínrajzi alakulása (Petkovic—Varga 1985). A Duna vízgyűjtőjét 1/3 részben magashegységek, 2/3 részben középhegységek és síkságok alkotják. A folyó így a magashegységekből, elő- és középhegységekből, dombságokról, medencékből és mély fekvésű síkságokról lefolyó vizeket gyűjti. Vízjárását is ez az összetett jelleg határozza meg. A Dunát három jellegzetes fő szakasza: - a Felső-Duna (a forrásoktól a Dévényi kapuig), - a Közép-Duna (a Dévényi kaputól a Vaskapuig) és - az Al-Duna (a Vaskaputól a delta-torkolatig). A felső és középső Dunán a folyó nagyvízi, középvízi és kisvízi szabályozása egymástól elkülönülten, ill. egymást követően valósult meg. Az Al-Dunán nem találjuk meg ezt az elkülönülést, mivel itt leginkább csak a nagyvízi szabályozásra volt szükség.