Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

1. füzet - Szesztay Károly: Vízgazdálkodás és tájfejlesztés a környezeti válság globalizációjában

Vízgazdálkodás és tájfejlesztés a környezeti válság globalizációjában 45 a kutatásoknak és az intézmény rendszereknek a felmerült és az előrelátható igények és gondok szerinti önszervező ciklusokbani bővitésével és irányításával. Másrészről pedig a felmerülő fejlesztések, szállítások és kereskedelmi szolgáltatások költségeinek a piaci árképzés és a tőkefelhalmozódás útján való folyamatos biztosításával. Ilyen módon az európai civilizációnak tökét, információt és politikai—katonai hatalmat birtokló központi országai számára a környezeti gondok eme második csoportjának kezelése és a felmerülő terhek jórészének a periféria országaira hárítása is biztosítva volt és van. A nyersanyagokat szállító országoknak ugyanis (a legjobb olaj lelőhelyek néhány évtizedre szóló és sok politikai feszültséget kiváltó kivételével) mindezideig nem sikerült saját alapvető szükségleteikkel, valamint a kitermelt készletek naturáliákban mérhető („in situ") ökológiai értékével, és a végtermékek piacon elért jövedelmezőségével arányos árszintet, illetve részesedést biztosítaniuk. Az eltartóképességet meghatározó és potenciálisan kritikussá váló élettér tényezők harmadik és negyedik csoportja esetében — a mai gyakorlat szerint — a piaci mechanizmusnak és a töke felhalmozódásnak többnyire még ez a közvetett és részleges „átcsoportosító" és késleltető szerepe, illetve lehetősége is meglehetősen kétségessé és hatástalanná válik. A harmadik csoporthoz sorolt hulladék-elhelyezési és tájesztétikai vonatkozások — bármilyen fontosak és kritikusak legyenek is az érintett lakosság életminősége szempontjából — a piac irányította gazdasági mérlegelésekből mint „externalitások" (járulékos és az elérni kívánt cél szempontjából mellékes „külső" hatások) gyakorlatilag következetesen kimaradnak. Ez mindaddig így is fog maradni, amíg a társadalmilag jelentős élettér-tényezők nyilvántartására és a piaci árképzésbe illeszthető értékrendbe foglalására sor nem kerül. A felszíni vizeknek az 1960-as években úgyszólván valamennyi iparosodott országban és térségben meglepő egyidejűséggel és hirtelenséggel bekövetkezett elszennyeződése világosan jelezte, hogy a piaci mechanizmus externalitásai következetesen és gyorsan érvényesülnek. Ugyanakkor a Temze elszennyeződésének megállítása és visszafordítása (néhány további kivételes sikertörténettel együtt) azt is megmutatta, hogy - megfelelő informatikai előkészítéssel, hosszabb távlatú politikai akarattal és nem szunnyadó társadalmi nyomásra —a viszonylag gyors anyagforgalmú hulladék befogadók (a légkör és a felszíni vízrendszerek kis tározóképességú térségei) szennyezettségét viszonylag rövid időtávlatban (néhány évtized múltán) jelentősen csökkenteni, sőt megszüntetni is lehet. Az anyagforgalom tekintetében lassú és nagy tározóképességú környezeti összetevők (a talajok és a belőlük táplálkozó erdő állományok, valamint a mélységi víztartók, a nagy tavak és a tengerparti öblözetek) szennyeződésének megállítása és visszafordítása viszont még az említett ritka előfeltételek megléte esetén is a fentinél jóval hosszabb időtávlatú feladat. Nagyobb térségek környezeti összetevőinek együttes elszennyezését és tájesztétikai károsítását —amihez a magára hagyott és korlátozhatatlanná nyilvánított piaci mechanizmus előbb-utóbb minden iparosodott, vagy túlnépesedett térségben elvezet - a természet ökológiai rendje legalább hetedíziglen büntetendő vétséggé minősíti. Alig néhány évtizedes az 1. ábrán áttekintett környezeti gondoknak és társadalmi megjelenítésüknek az a negyedik csoportja, amelyikben a táplálékbiztosítás, a kész-